A szomszédban – mint már korábban említettem – egy bolgár család lakik, mindig lelkesen köszönünk egymásnak, ha nagy ritkán összefutunk. A feleség szerdán, amikor jöttem haza a boltból, elkapott a lépcsőn, hogy már régóta szeretett volna áthívni magához kávézni, mert hogy ő is otthon van egész nap, és hallja, hogy én is, szóval tölthetnénk együtt is az unalmas órákat. Sütemény, kávé, üdítő, közel állított fűtőtest, a háttérben lehalkított tévé, nők egymás közt, beszéljük ki az életet. Kiderült, hogy harminc éves, tizenhét évesen szülte az első gyerekét, majd jött a második és a harmadik is, miközben a férje (aki vele egy idős) élte a huszonévesek életét, haverok, sörözés. A csaj huszonkét évesen (három gyerekkel) eljött Spanyolországba, ugyanis a szülei és a testvérei már korábban elköltöztek a jobb élet reményében és hat évig egyedülálló anyaként dolgozott narancsföldeken, privát betegápolóként, idősgondozóként. Ami egyébként durva egy meló. Ezt Luciától, a cseh lánytól tudom, ő is csinálta és ő megosztotta velem a rémhistóriákat. Szóval egy lebénult férfit kellett ápolni az otthonában. Hárman voltak lányok 8 órás váltásban. Az még egy dolog, hogy minden 5-10 percben ugrálnod kell, hogy „hozz egy párnát”, „fordíts át a másik oldalamra” meg ilyenek. Persze, ha belegondolok, én sem tudok mozdulatlanul maradni folyamatosan 10 percig, ő meg azért fizeti ezeket a lányokat, hogy neki se kelljen és kellő türelemmel és megértéssel még ki is lehet bírni egy munkanapot. A durva dolgok ott jönnek, hogy ugye bénák az izmai, így az ürítésnél is segítened kell. (Gyendébb idegzetűek ugorják át a következő pár sort és folytassák a következő bekezdésnél. Előbb én is lehidaltam, aztán Zsoltinak mondtam csak el, és most érett meg a dolog a nagyközönség elé tálaláshoz.) A pasi péniszébe olyan 2-3 óránként egy csövet kellett bevezetnie, hogy aztán valami szerkezet kiszívja onnan a pisit. A végbelébe meg valami zselét kellett kenni, aztán pelenkát alárakni, és aztán letakarítani az egészet, mint egy kisbabánál. Fürdetni kell, emelni, fektetni, közben véletlenül sem elejteni a fiatal lányoknál (ugyanis csak ilyen ápolókat castingolt magának) kétszer súlyosabb felnőtt férfit.

Na, ilyen a betegápoló meló, 8 óra múlva jó adag lenyelt stresszel, az ájulás és a hányinger szélén hazaesni, és arra gondolni... mire? Hogy „ebből a pénzből otthon házat/kocsit/menő laptopot veszek” (és ilyenkor jó ránézni a fiókban gyűlő eurócskákra, esetleg újra megszámolni őket) vagy hogy „legalább itt vagyok, tapasztalatot (??) szerzek és nyelvtudást”, amivel otthon lehet valami fehérgalléros állásom (bár ezt a tudást otthon is meg lehetne szerezni, igaz, kicsit lassabban, több energiával, de visszaérve az ember kicsit sem lesz egyedi, hű, beszélsz spanyolul, aztakurva, végül is csak az összes bölcsészkaron van spanyol tanszék, ami évete százakat ont ki magából felsőfokú nyelvtudással, legalább 10 kéttannyelvű gimi működik az osrzágban és az egyetemisták nagy százaléka választja ezt második nyelvnek a diploma előtti nyelvvizsga-dömpingben, de persze az nem olyan...)

Persze ez az egész kitérő nem vonatkozik a szomszédomra, hiszen őt ott hagytuk el, hogy itt volt három gyerekkel, talán még az érettségit sem tette le és egy nagyon nehéz életet választott. Hat évig élt itt, a gyerekek csak telefonon beszéltek az apjukkal és kérlelték, jöjjön ő is, legyen együtt a család, és két éve el is jött és most úgy élnek együtt mint férj és feleség. A nő abbahagyta a munkát, hogy „most a te köröd jön, tartsd el te a családot” és otthon maradt süteményt sütni és velem kávézgatni. Nekem is ajánlotta, hogy most, hogy úgysincs munkám és ugye köztudott, hogy amíg nem beszélek felső fokon spanyolul, nagyon nem is lesz, akár szülhetnék is egy-két gyereket, hogy legyen mit csinálnom a nyelvtanulás mellett, amíg a pasi dolgozik, nincs semmi baj. Egyébként is jócskán benne vagyok már a korban (hát igen, ő az én koromban már túl volt mindenen), fiatalon kell szülni, amíg az embernek van energiája, mert a gyerek fárasztó dolog ám, ő érzi harmincévesen, hogy már nem tudna úgy játszani velük meg annyi minennel foglalkozni egyszerre. És az is igaz, hogy a Facebook-os és Iwiw-es üzenőfalon a volt évfolyamtársaim mindinkább esküvői ruhákban és kisbabákkal parádéznak és milyen könnyű, hívogató út is, a szaporodás nem követel fluent-szpenis-inglist és 3-5 év tapasztalatot hasonló területen, nem kell naponta órákig hirdetéseket böngészni hozzá, szépnek lenni, pozitívnak, talpraesettnek és a leendő gyereket sem kell győzködni arról, hogy én vagyok az, aki a legmegfelelőbb arra, hogy az anyja legyen versenyt futva a többi jelentkezővel. (Ha tovább akarom vinni a gondolatmenetet, hozzátehetném, hogy míg korábban kellett hozzá férfi is, egy azaz egy ember, aki bizonyítottan képes elviselni a nőt és a nő is képes elviselni egy azaz egy embert a mindennapokban ahhoz, hogy felvegyék anyának, ma már ennyi sem kell.) Szóval persze, micsoda hátradőlés, gyereket szülni, hogy legalább három évre munkát teremtsek magamnak, ha már a gazdaságba nem tudok betörni, itthon maradni, a biztonságos itthonban, ahol nincsenek magas követelmények, a konfliktusokat legyőzi a szeretet és lassan nyeldesni a kudarcélményt, az irigységet azok iránt, akik képesek voltak aktív polgárokká válni és megfelelni az objektív követelményeknek is.

Már csak úgy viccből írogatom be keresőszónak azt, hogy "magyar" a munkaközvetítő oldalakon, és most lett egy találat. Alant fordírtom:

Necesito cuadrillas de gente de europa del este para recogida de naranja:

Necesito cuadrillas de rumanos, lituanos, rusos, bulgaros, polacos, ucranianos, hungaros etc.. Para la recogida de naranja. Imprescindible documentacion en regla, preferiblemente con experiencia. Zona de valencia.incorporacion inmediata

Publicado 08/11/2010

(forrás: http://www.tablondeanuncios.com/anuncio/necesito_cuadrillas_de_gente_de_europa_del_este_para_recogida_de_naranja-1421257)

Fordítás: Szükségem van csapatokra Európából narancsszedéshez. Szükségem van román, litván, orosz, bolgár, lengyel, ukrán, magyar stb. csapatokra narancsszedéshez. Megfelelő dokumentumokkal, lehetőleg tapasztalattal. Valencia régió. Azonnali kezdés.

Nem értem, a spanyolok nem tudnak narancsot szedni? Angolok, németek, franciák?

Hát el sem hiszitek, mi történt velem! Meglett a személyim!! Persze van néhány vicces rész  is benne. Azon, hogy "nemzetiség: Magyarország" még csak elmosolyodtam, de az, hogy "JÓZSEF és ZSUZSANNA fia" már egész bibliai távlatokat nyitott a származásomnak. Na, azon melegében karrierem csúcsára törtem és elmentem a munkaügyi központba. Hivatalosan is munkanélküli bevándorló lettem! A kisasszony segíteni próbált, hogy majd ők találnak nekem munkát, de ehhez hivatalos fordítóirodában le kell fordíttatnom minden végzettségem és nyelvvizsgám. Addig nem ismerik el azokat, ahogy leellenőrizhetetlenségük miatt semmisnek veszik munkahelyi tapasztalataimat is, amiket nem Spanyolországban szereztem - azaz az összeset.

Naspolyácska az út szélén laposra van taposva / sír a szegény naspolyácska: miért nem lettem én gomba? / Mert ha gomba lettem volna, nem lennék most naspolya / és nem lennék az út szélén most laposra taposva. / Ollé ollé ollálá / ollé ollé ollálá / ollé ollé ollé ollé / ollé ollé ollálá!

Tegnap berúgtam három 0,33-as spanyol sörtől. Januárban legyetek velem gyengédek.

„Nem katolikus.”

Jel.: nem működik jól, nem szabályszerű. Haszn.: „Ez a mobil nem katolikus. Akárhányszor felveszem, csak zúgást hallok, beszédet nem.” (Forr.: Roberto anyja)

Félreértés ne essék, Begónia nem hebrencs lányka ám. Napi szinten nekiugrik valaki torkának, mert  az máshogy mer vélekedni, esetleg valamely hivatalosan is macsó kultúrából való. És korábban visszafogta, de már az sem állíthatja meg, hogy a kis aranyszárnyú pintyecskénk is jelen van. Igen, visszajött, mint Bobby a Dallasba, de őt sajnos nem láthatjuk a zuhany alatt, nálunk azt találták ki a szövegírók, hogy még mindig a jogsijával küszködik, aztán munka után apu minden délután kivitte a világ végére gyakorolni, mégis megbukott (akiszbutusz). Gondoltam, nahát, igazán alárakhattak volna egy vagány kocsit, hogy szélesebb rajongótábort szerezzen a nők körében, de aztán arra jöttem rá, hogy nem, mégis jobb ez így. Ő annak a karakternek a megtestesülése, akinek nem kell jól hangzó országból származnia, márkás ruhákat hordania, magasnak, izmosnak, okosnak lennie, viccesnek vagy különösebben menőnek (múltkor, amikor megsúgtam neki a helyes ragozást, ciccentett, kacsintott és két mutatóujjával mutatott rám, mint valami nyolcvanas évekbeli B kategóriás filmben). A szép elég a lehengerlő hatáshoz, annak üres ragyogása ad teret, hogy felruházza mindazokkal a tulajdonságokkal, amit ki-ki látni akar benne.

Na, de vissza a véres eseményekre. Begónia – bár maga sosem hívná magát így – öntudatos proletár nő, büszke arra, hogy a vezetékneve Martinez, ami azt mutatja, hogy nem nemes, egyetemet végzett, művelt és meg van a véleménye, ami lényegében az értelmiség körében most divatos liberalizmusból áll, indulatos feminizmussal megfűszerezve (eddig akár rám is igaz, tudom én) és antifrankista, királyellenes nacionalizmusból. Szóval mint látni, vannak közös pontjaink és többnyire egyet értek vele, amikor a liberalizmus vagy a feminizmus zászlaja alatt kardoskodik, ott az a baj, hogy kardoskodik. Húsz perc azzal megy el az órából, hogy rekedtre üvöltözi magát, mert valaki azt mondta, hogy „Goyát a világon mindenki ismeri”. Mindent használ, logikus érvelést („Goya az európai kultúra része, a világ már részéről érkezők más tudásbázissal bírnak”), nyilvános megszégyenítést („jó, akkor sorolj fel tíz Goya képet, gyerünk!”), parttalan őrjöngést és csapkodást. Az osztály lapít, a harc egy az egy ellen, az erőviszonyok egyenlőtlenek, az órát nézem, majd Bay Fallhoz fordulok, a szenegáli fiúhoz, akivel egész összecimbiztem, hogy meglett a Tsubasa kapitány első évada spanyolul, szívesen átpasszolom neki, mert hogy látta-e, hogy Forlán a héten olyan Tsubasa kapitányos oldalra ívelős gólt rúgott, de nem akarja magára vonni Begónia figyelmét a dühroham kellős közepén, így csak hümmög.

De Begónia akkor a legrosszabb, amikor politizál. Erre jó teret ad neki, hogy a múlt időt tanuljuk ebben a félévben, pontszerű múltidő (tipikus példa: Franco meghalt), az ahhoz kapcsolódó mondatszerkezetek (pl.: azóta érdekel a spanyol kultúra, amióta Franco meghalt), folyamatos múlt idő (pl.: az emberek a harmadik demokráciát akarták felépíteni) és a kettő vegyítése (pl.: az emberek a harmadik demokráciát akarták felépíteni, de mielőtt Franco meghalt, visszahívta a királyt). Persze senkinek nem ment el az esze, hogy Franco vagy a király mellett lobbizzon (azért egyszer, ha jó kedvem lesz, azért szót fogok emelni Fülöp hercegért és az őrségváltásért). De akkor hol itt az ellenség? - kérdezhetnétek. Az ellenség: Marokkó. Már említettem a barátkozó természetű marokkói fiút. Begónia csak úgy hívja, „maga”, a legkisebb kiejtési hibáért üvöltözni kezd vele, és egyik politikai extázisában nyíltan falhoz állította azt a szerencsétlent, mintha ő lenne a marokkói politikai vezetőség, nem pedig egy egyszerű srác, aki a nyáron elvett egy spanyol lányt, és most ideköltöztek, hogy munkát találjanak, a fiú meg megtanulja születendő gyerekei anyanyelvét. Majd a magányos, ellenfél nélküli harcban elfáradva, Begónia egy perces csendet rendelt el Nyugat-Szahara áldozatainak (háttérinfo erre kattintva).

Ujra ramtort a kutyazhatnek, fel is vettem a kapcsolatot egy menhellyel ezert a kutyaert: http://barcelona.campusanuncios.com/chico-se-merece-otra-oportunidad-iid-117818712

Ma vissza is irtak, hogy 180 euroert mar az enyem is lehet, ezzel a tobbi, ott levo allatot tamogatnam...

Megjegyzes: tenyesztotol fajtatiszta cokcker 15 000 HUF...

Legalábbis ami a szociális életet illeti. Pénteken a cseh lány ébresztett, hogy „helló, itt vagyok az ajtód előtt, töltsük együtt a napot”, elmentünk a munkanélküli központba (igen, így mulat itt két fiatal külföldi), hogy regisztráljunk ingyenes tanfolyamokra. Így amint meglesz végre a személyim, elkezdtek weblap-tervezést tanulni, végzettséget is ad, meg minden. Aztán elmentünk hozzájuk, egy közeli dombon laknak, az erdőben (tényleg az erdőben), egy kis házban, van kilenc macskájuk, meg két kutyájuk a kertben. Palacsintát próbáltunk csinálni (nekem a hónap célkitűzése, hogy egyszer sikerüljön palacsinta alakú palacsintát sütni), persze nem jött össze, sebaj, császármorzsa lett belőle. Aztán szombaton Roberto koreai kollégája jött át a pasijával, én is áthívtam az én koreai osztálytársam, de ők valami baromi vallásosak (a férje teológus), és szombatonként valami áhítat van egész nap, mondtam neki, hogy hát akkor utána, este csatlakozzanak hozzánk, de végül is jobb, hogy nem jöttek, mert 7-kor, mikorra oda tudtak volna érni, mi már túl voltunk néhány üveg sörön meg boron, ezek meg jöttek volna egyenest a tempolomból... A koreaiak tök jó fejek, megörültünk egymásnak, hogy végre lehet inni valakivel ezek közt az „egy kokakólát” spanyolok közt, meg is beszéltük, hogy majd eljárunk közösen.

Aztán végre jelentkeztek a tandem hirdetéseimre is, hogy angol órát adok spanyolért cserébe, kettővel már találkoztam is, mindketten nagyon szimpatikusak, és nem utolsó sorban házhoz jönnek, szóval lehet, hogy a harmadikat, ami egy négy fős csoport le is mondom, mert ők azt akarják, hogy menjek be a nyelviskoláig, ami a Sagunto és Puerto de Sagunto közti sztyeppén van, így vagy biciklizem 30 percet oda meg vissza, vagy kifizetek 2,40 eurót a buszra. Holnap elmegyek azért, hogy legalább egyszer találkozzam velük, majd meglátom. Ma pedig, hogy bepótolja a szombati paellát, suli előtt átjön a koreai osztálytársnőm, szóval a napjaim kezdenek feltöltődni programokkal, és a nyelvtanulás is belendül.

A bevándorlóhivatal egészen olyan, mint valami rossz RPG játék. Amint leadok valami papírt, egy másikat adnak helyette, hogy menjek el ehhez meg ahhoz itt meg ott, hogy az ezt meg azt csináljon vele, vagy egy másikat adjon cserébe, és aztán menjek vissza. A rendőrség, ahol az iroda van, egészen közel épült a parthoz, annak is a legtávolabbi csücskéhez, a kikötőhöz, így a Final Fantasy élmény fokozódik, amikor biciklivel kerülgetem a mobokat (öreg bácsi, majd az egész utat elfoglaló sikoltozó diáklányok, leszorítanak az útról, az autók mind szembe jönnek, átvágok a sávokat elválasztó bokrokon - persze épp egy rendőrautó előtt, gyors lefordulás egy mellékutcába, eltévedtem és máris újabb mobok jönnek). De ezt az egészet nem is mondanám el mégegyszer, ha ma nem kellett volna 45 percet állnom a tűző napon az utcán, holott időpontra mentem, ugyanis az az új módi, hogy  mi, emigránsok nem mehetünk be az épületbe, csak ha ránk kerül a sor, és egy rendőr a számunkat szólítja. Hiába a dühöngés, a percenkénti benyitogatás, hogy "mi ez már itt?? Lovakkal nem bánnak így, mint velünk!", lepattanunk a rendőrfalról. Majd amikor végre bejutottam, hogy a fene vigye el, de most legalább végzek, a sárga papírom helyett csak egy zöldet kaptam, hogy menjek el ehhez meg ahhoz itt meg ott, hogy az ezt meg azt csináljon vele, vagy egy másikat adjon cserébe, és aztán menjek vissza.

A várakozás emlékére a helyi újságokból: http://www.origo.hu/nagyvilag/20101105-tizevesen-szult-egy-romaniai-kislany-spanyolorszagban.html

A szomszed furdoruhaban napozik a teraszon, poloban jottem iskolaba.

Hah, ezt már az első hét óta tervezem, hogy hírül adom, de mindig elfelejtettem. A South Parkban volt egy rész, azt hiszem, amikor a feketék panaszkodnak, hogy mindig újfajta menő dumákat meg kézfogásokat kell kitalálniuk, mert a láma fehérek, mind leutánozzák. Na, így van itt ezzel ez a hajviselet, amit a börtönből szabadult cigányok viseltek először, de ma már egy valamirevaló cigány sem hordja így a haját, viszont a  fiatal spanyol férfiak közt ragályként terjedt el.

Újfent sűrű bocsánatkérésekkel kezdem, mentségem nincs, elalváskor még megszámolom a tizenkét harangütés, felkeléskor már lecsúszom róla. A hét pedig elszaladt anélkül, hogy egy betűt írtam volna. Pedig illett volna, miután ígérgettem, hogy vasárnap Skype így meg úgy, aztán meg semmi, hétvégén ugyanis Torrebajába utaztunk Ángelék nyaralójába, a fiúk vásároltak be, 212 eurót költöttek piára és chipsre, így vasárnap is maradni kellett, hogy ne vesszék kárba a sok felbontott üveg. A fényképezőgépem vagy az újratölthető elemeim bekrepáltak, így képekkel nem tudok szolgálni, talán jobb is ez így. Lényegében csak lógtunk a négyemeletes, labiruntusszerű, jéghideg, kísértetjárta lakásban (amit Ángel különböző rémhistóriákkal tarkított meg nem született gyerekekről és a gonosz kézlenyomatáról), és hogy mégiscsak Spanyolországban érezzük magunkat a fiúk Red Hot Chilli Pepperst meg efféléket gitároztak flamenkós stílusban, vagy a klasszikus zene híveiként az Abbey Roadot hallgattuk bakeliten. Keddig pihengettem az út fáradalmait, aztán kimostam az ágyneműket, amiket vittünk és mind füstszagú lett a szobában rakott tűztől (mondom, hogy hideg volt), majd kettőt pislantottam és péntek lett. Közben megfejtettem a háziasszony-lét fázisait:

lelkesedés: a takarítás, mosás, főzés mint új, könnyű sikerélmények halmozódnak. Minden komoly erőfeszítés vagy agymunka nélkül elsőosztályú menyecske lehet az emberből, lám, milyen tisztaság van, lám, milyen kreatív, dekoratív vacsorát rittyentettem, milyen gondoskodó vagyok, milyen jó ide hazajönni, egészséges levegő árad, a konyha átmelegíti a lakást, a sör hideg buburékjai díszitik az asztalt! Ha belegondolok, akkor ez sport, hiszen hajolgatok meg minden, na, még szép is leszek tőle, megölöm az összes baktériumot, és látom magam előtt, ahogy Roberto büszkén meséli a barátainak, micsoda barátnője van, az ilyet aranyba kéne foglalni.

megszokás: felkelés, kávéfőzés, előző napi száradó edények helyrerakása, száradó ruhák ellenőrzése, beszedhetők-e, már megint ott van a padlón néhány kurva morzsa, nem hiszem el, hogy megint fel kell seperni, valami kiömlött a munkalapra (miért nem képes odafigyelni, vagy legalább feltakarítani maga után??), mit eszünk ma (legalább megmondaná, hogy mit főzzek, ha már ilyen kényes az úr!) és miért nekem kell az újságokat összeszedni az ágy mellől és nekem kidobni?

első lázadás: úgysem történik semmi, ha ma nem csinálom meg

örömteli folyomány: valójában ki az a hülye, aki minden nap takarít? Elég akkor, ha kosz van.

dilemma: most már kosz van, vagy bírja még...? Mindegy, holnap majd kitalálom.

Az órán pedig mondatokat kellett gyártani, mi a legkülönlegesebb étel, amit valaha ettünk, ital, amit ittunk, hely, ahol jártunk és dolog, amit csináltunk. A magam részéről kiderült, hogy én vagyok a világ legunalmasabb teremtménye, aki nem megy bele semmi vadságba, de nem így a 60 feletti Marta, aki korábban csak az ő édes kis unokájáról beszélt nagymamás, reszketeg hangon, aki miatt ide költözött, aki miatt a nyelvet meg akarja tanulni, akinek minden nap ebédet főz és elviszi iskolába, de már fáj a háta, ha fel kell emelnie. Na, hát ez a Marta járt már a világ minden zugában megfordult, mindent kipróbált, amit ki lehetett, evett rovarokat, kecskebelet, kígyót, tevepatát, homokban sült kenyeret, tevegelt és gyalogolt a sivatagban három héten át két város között és a puszta homokon aludt. Mindenki lement hídba, a mauritániai srác meg csak nevetett és nevetett. El sem hiszi, hogy valaki fizet ezért, ő eljött onnan! De eljött az ő körük is, a másik srác azt mondta, a legegzotikusabb, amit eddig evett, a spanyol konyha. Begónia kérdezgetni kezdte, mégis mi volt a legundorítóbb. A zöldségleves. 3-21 éves kori énem bőszen helyesel, de a csoport új hasonlóan undorító ételeket követelt, így a srác még a lencsét is megnevezte, de a többinek már a nevére sem emlékszik és fuj. Egyébként nehéz a beszédüket megérteni, az anyanyelvük miatt szótagokban tudnak beszélni, ezért szétdarabolják a szavakat, gyakran egy-egy hang közepén, aztán ugyanott folytatják a hangot a következő hangtöredékben, ezért olyan, mint amikor telefonban szakadozik a vonal. Emellett bizalmatlanok és nem szívesen barátkoznak. Van most egy új, marokkói osztálytársunk (a csoportlétszám magasabb, mint egy általános iskola első osztályában), most érkezett az országba, mindenkivel beszélgetni akar, hozzájuk is odament óra után, beszélnek-e franciául, „igen-igen” mormogták, de olyan hidegen fordultak el tőle, hogy egészen megharagudtam rájuk.

Aztán másik házinak azt kaptuk, hogy mutassunk be egy neves spanyolajkú szerzőt. „Tudjátok, minden országban vannak nagyon híres írók meg költők – magyarázza Begónia az osztályban, aminek tagjai munkanélküliek, takarítónők, afrikai halászok, francia nyugdíjas szakácsok (Kínában nem a latin ábécét használják? Ez örökzöld lesz.) – például itt Cervantes. Ismeritek Cervantest!” Bólogatás, halk Don Quijote-k hangzanak fel különböző kiejtésekkel. „Na! – örül meg Begónia, csak nem marhákat tanítok itt – Hát például, például mint Németországban Goethe, vagy... vagy... ki az Csehországban?” – int a cseh osztálytársakra. „Kafka.” – válaszol Tomas. „Igen, igen, Kafka, imádom Kafkát!” Mélyen becsúszok a pad alá. Csak engem meg ne kérdezzen. Kit mondhatnék, hogy ne nézzen mindenki bután? Petőfi, Ady, Márai..? (Igen, Esterházy is eszembe jutott, de őt nem említem egy mondatban azokkal, akiket nem szégyellnék, hogy a magyar irodalmat képviselik nemzetközi fronton.) Kertész Imre...? Én sem ismerném, ha nem kap Nobelt... Jaj, de tragikus! Eddig azt gondoltam, hogy az, hogy ki kerül be a tankönyvekbe, puszta politika, a nagy nemzetek kiváltsága. Cervantes! Cervantes! Senki nem olvassa, mégis mindenkibe beleverik, hogy donkihóte. Vagy Lorca az erőltetett drámáival, amiket egy gimnazista sem adna ki a saját neve alatt! A németeg pacsmagolásáról nem is beszélve, amit drámairodalomnak neveznek, bár egy brazil szappanoperaként sem kapnának díjat a nyugdíjasok klubjában! Bezzeg a magyar irodalom, a szenvedélyek és búskomorság vegyülete, sorsok, történetek, nemesség és emberi gyarlóság! De mégsem lehet, hogy kis, elnyomott meg nem értett zseniként fogjuk fel a dolgot, a cseheknek mégis lett egy Kafkájuk. Hogy van az, hogy valami kortárs regény, amit egy magyar írt, Budapesten játszódik, és a könyv címe Prága az eladhatóság kedvéért? De hogy mondjak valami üdítőt is, a Pál utcai fiúk megvan a valenciai könyvtárban, utánanéztem.

És hogy hogy juthatott szóhoz ennyi mindenki, aki nem jóképű és kínai? Mint egy varázsszóra, miután postoltam, hogy meguntam, eltűnt. Eltűnt az órákról, a hotel elől, ahol örökké tétlenül lófrált, el az utcákról. Mintha itt sem lett volna sosem, senki nem emlegeti, a bódulat, a jelenés megszűnt nyom nélkül.

Ez az itteni boltlánc neve, ahol semmibe veszik az ember személyiségi jogait. Roberto szerint valami posztkommunista adatféltő megrögződésből rejtegetném úgy az enyéim, de ami sok, az sok. Már egészen lenyeltem, hogy a bankkártyás fizetésnél, mindenféle pénztárosok vizslatják a személyimet. Minap – mint törzsvásárlónak – személyre szóló árkedvezményt küldtek azokra a dolgokra, amiket leggyakrabban vásárolok. Persze, modern marketing, de azért ijesztő, hogy a nevem mellett szerepeltetik a termékeket, amiket megveszek. De ez még mind semmi, egy-két hete a biztonsági őr lefényképezett a mobiljával és nem is túl diszkréten. Elmondtam Robertonak, meg hogy menjen vissza a boltba és tépje ki kezét-lábát ennek a disznónak, csak úgy fényképezgeti a barátnőjét, de a kisujját sem mozdította, „hadd fényképezzen, mi van abban, biztos tetszel neki”. Jó persze, én sem hiszem, hogy ezzel ellopná a lelkem, vagy feltolja az internetre, aztán pironkodhatok, hogy publikussá vált egy kép rólam, amint a Consumban állok a pénztárnál, de akkor is, akkor is!

Tegnap nem volt kedvem bemenni órára. Végül az ellenállás felett olyan későn győzött az „na, de mit válaszolok Robertonak, ha megkérdezi, milyen volt az óra”, hogy húsz percet késtem. Meg kell mondanom, halálra unom a Winky-showt. Hogy minden óra róla szól, ő meg nem mutat már semmi újat, minden órán rock and roll, rámosolyog valakire, aki aztán felvihog (mondtam már, hogy én vagyok az egyetlen férjezetlen nő a csoportban?), Begónia kapar, de már úgysem fog randit kapni, ugyanis a hetek alatt elkezdte Wenkingnek szólítani, ami zavarja a szépfiúnkat, ejnye, még a nevét sem jegyzik meg rendesen, főleg, hogy ezt az egész csoport átvette, és már csak én (meg ti) tudjuk a valódi nevét. Majd egyszer, amikor már ő is elfelejti, elárulom neki, mint a Chihiroban, és akkor majd eszébe jut, ki is ő az itteni álarca alatt. A gimnáziumi évek egészen visszatértek, az órán legalábbis ugyanúgy szenvedek. Begónia újra csak Winky-t faggatja, hogy meséljen, mit szeret. Mit szeret a spanyoltanulásban. Winky nem ismeri ezt a speciális igét, magyarra lefordítva, azt mondta: „tetszem nekem”, ahelyett, hogy „tetszik nekem”, kitör a jóságos nevetés, „azt meghiszem, nekem is tetszel!” - ugrik a nyakába a mellette ülő brazil lány kivörösödve, karjára a kisfia neve van tetoválva. Winky nem érti, tök jól elragozta, én tetszem, te tetszel..., azért csak mosolyog, kibontja magát a felhevült lány karjából, igyekszik befejezni a mondatot „tetszem nekem a betűk”. Begónia is végre megölelheti: „de hát ennek nincs értelme, Wenking!”. Nem bírom. „Újdonság neki a latin ábécé! Haladjunk már!” - csattanok fel. Winky a fejét rázza, nem erre gondolt, Begónia tovább simogatja és faggatja, hát mire. A hátam mögött ülő francia házaspár rövid tanácskozás után mégis megkérdezi a melletük ülőt. „Miért, kínában nem latin betű van?” Mindjárt elsírom magam. Ilyenkor gimiben vigasztalt valami felsőbbrendűségi érzés, lám, micsoda hülyékkel vagyok körbevéve, mégis mire gondolhatnak, mik azok a vonalkák a kínia éttermeken? De most csak az elpazarolt időt látom, „mit keresek itt?” és hogy valamire használjam a spanyolórát elkezdem kitölteni a munkafüzetet. Ja, azt pedig a koreai osztálytársamtól kaptam tankönyvvel és cédékkel együtt, valami diákszállón lakik (amit nem igen értek, mert spanyol férje van) és tavaly ott szállt meg egy rakás amerikai, akik nyelvtanfolyamra jöttek, megvették a könyveket, de otthagyták őket, amikor hazaindultak, így csak hányódtak ott a raktárban. Ő egyébként jó fej, az egyetlen, aki beszél angolul (az angol házaspárt kivéve, de ők anyanyelviek, szóval őket nem lehet számolni, nem azt az érthető angolt beszélik, amit mindenki más az anyanyelvi országokon kívül), órán pedig a passzív ellenállás híve, ha Begónia hozzászól, egyszerűen nem válaszol, a feladatokat nem csinálja meg, gyakran be sem jön. Szóval gyorsan összebarátkoztunk.

Emellett állást keresek, noha még a nyári fizetésemet élem, ha úgy vesszük, de azért mégsem élet ez így nekem, de most egy kicsit megtorpantam, az, hogy egy hónapot már befizettem Magyarországra, eléggé rosszul venné ki magát az esetleges próbaidőmön. Úgy tűnik, én a várakozás leánya vagyok, mindig várok valamire, amiért nem tudom előrelendíteni a dolgaimat az adott helyen. Lehet, hogy ez valami tudatalatti aknamunka, majd keresek egy pszichoanalitikust. Most azonban Budapest lebeg a szemem előtt. Ha sokszor ismételem, ugyanúgy elveszti a jelentését, mint a férfinevek, amiket kipirult arccal szoktak párnákba súgni.

Üdvözlet mindenkinek az otthoni netről! Most vasárnap (24-én) egész nap a Skype-on lógok majd, jujj, de jó lesz!

 - Micsoda ország ez! – fakadok ki Robertonak. – Minap feladtam egy levelet Magyarországra és többet kellett fizetnem, mint amikor onnan Brazíliába írtam.

- Az lehetetlen – feleli – a tarifák általában mindenhol ugyanazok. Ráírtad azt is, hogy Európa? Most nyilván annyi bélyeget kaptál rá, amivel Afrika legmélyebb zugaiba is eljutna.

Hosszú hétvége van, október 9-e Valencia régió ünnepe, 12. nemzeti ünnep, így a közte levő hétfőt is megkapták szünetnek (és itt nem létezik a szombati bepótolás intézménye). Így kedden megint elmarad az órám, pedig már most péntekre is pótórát kellett betenni. Kevesen voltunk, így Begónia egészen a kezében tudta tartani az eseményeket, megint jött új arc, egy cseh lány, de nem szimpatikus (igen, ilyen is előfordul a csehekkel), rengeteget beszél, az órát az önkifejezése eszközének tekinti, hadar és hadar, mikor fulladva levegőt vesz végre, magas hangot ad ki, hogy aztán a következő szóval ki is eressze a felét és megint fulladjon. Amikor pedig megeresztettem neki a csehtudásom csúcsát („szia, hogy vagy”), spanyolul válaszolt a saját anyanyelvén elhangzó üdvözlésre – ezt a strébert! A szenegáli osztálytársam pedig elkészítette az engem bemutató alkotását, képként egy hosszú szőke hajú lányt vágott ki egy magazinból, nyilván azt gondolta: „fehér spiné, fehér spiné, mind ugyanúgy néz ki”. Winky persze késett, az ajtó résnyi ablakán mutatta meg előbb szemét, majd a mosolyát tartotta oda, aztán megint a szemét, és csak akkor jött be, amikor már elegen észrevették és invitálták. „Primadonna” – vetettem rá egy pillantást, mikor négykézláb kezdett mászni az asztalokon, hogy bejusson egy üres székhez azok őszinte mulatságára, akik padján végigkúszott, mint egy macska. De állj! Mi ez? Most, hogy jobban megnézem, ő nem az, aki szembe jött velem az utcán néhány napja! Az... egy másik, és az azt jelenti... hogy létezik egy másik is, aki legalább annyira szép mint ő! Úristen, ki engedte ezt meg? És mennyien lehetnek? Ha ezt Begónia megtudja, talán még belebetegszik – nézek rá, miközben feltűnően igyekszik ignorálni kis imádottját, majd arra gondol, hogy ezzel talán mégjobban elárulja magát és visszaül a lóra, ami levetette: megint felé fordul, kérdezgetni kezdi, megcsinálta-e a házit, a prezentációt a kedvenc helyéről Saguntoban. A fiút bámulom, miközben szenved a várról szóló szövegével: nem, nem, ő ugyanaz, csak egészen más a fekete-fehér egyenruhában, komoly arccal az utcán, itt mindig mosolyog és szemüveget tesz fel, így a szeme is nagyobb lesz, egészen megváltozik az arca, Babits is megírta: „A természet csak nagy ritkán, véletlenül hoz létre valami elsőrendű szépséget. Az ő céljaihoz erre nincs is szüksége.” És megnyugodva süppedek vissza az óra vontatott unalmába, színezgetem a betűk azon részeit, amik kört zárnak be. Méghogy kettő, elég alázás így is, hogy egy valamire való Don Juant is csak a kínai piacon lehet találni ebben az országban a sok szőrös pocak közt – mulatok magamban frissen kreált viccemen. Aztán a fiú, amilyen körülményesen mászott be a padba, olyan gyorsan illant ki, amikor megszólalt a mobilja. „Biztos a barátnője.” – jegyzi meg Begónia és összeszorítja a száját, majd egyszer nem is bírja tovább és utánamegy, hogy megnézze, holott egészen megszokott a mobillal való ki-be járkálás. Amikor jó idő múlva visszajön, megint elbizonytalanodom: a buszmegálló mögött dolgozó fiú magasabb – vagy csak távol ülök? Ez az ázsiai csapda, így tudtak a koreaiak több játékost kivinni egy név alatt a vébére, majd a szemem az engem jelölő szőke modellre téved a falon.

Mire hazaértem, középkori vásár nyílt az utcánk végén, ami jó, mert nem kellett messzire menni, hogy nézelődjem egy kicsit, az összes árus korhűnek tetsző ruhába öltözve, hatalmas polipokat főztek, árulták az ilyenkor szokásos ásványköveket, szerencsehozó talizmánokat, fajátékokat. És rossz, mert minden reggel tízkor hangos dobszóval nyitották meg (és ilyenkor fel kellett kelni), az utcát beszűkítették az árusok pányvái és egy nagy kartonból készült várkapu az utca bejáratánál, a tömeg tolongott, hogy elverje azt a pénzt, ami a nyaralások után maradt, én meg alig juthattam haza a négy napos szünetben büszkén megszerzett kenyérrel, amit az egyetlen nyitva tartó boltban nyugdíjasokkal közelharcban szereztem meg. Lónyerítés és trubadúrzene szűrődött be az ablakon egész nap és minderre a felettünk magasodó vár nosztalgiával könnyezett néhány szem esőt estére.

Hagyomány, hogy szeptember végén, október elején fesztivállal ünnepeljék meg győzelmüket a mórok felett, minden településen zenével és beöltözve vonulnak a „mórok és keresztények” napján. A saguntoiból (noha három napig tartott) kimaradtam, pedig szerettem volna látni, mindenki azt mondta, ezt nem szabad kihagyni, karnevál, karnevál – ismételgették, és hallottam is a dobszót meg a zenét, de nem tudtam, mi van már megint, érdemes-e kimenni érte, ugyanis mindig rendeznek valamit, ebben a percben is hallom a zajongást és a fojtott zenét a főtérről, valaki pedig mikrofonba énekelt az elmúlt tíz percben, viszont amikor szombaton a „mórok és keresztények” valenciai megrendezésre került, ott volt a helyem. Volt homi néptánc, majd megindult a jó kétórás felvonulás lovakkal, kocsikkal, a kordon elé székeket tettek ki, majd négy eurót szedtek attól, aki leült rá, beöltözött emberek hosszú sorokban majd hosszú szünetekkel, a mórok menete olyan, mint a Disney-féle Aladdin bevonulása, bumm-papa-bumm-papa-bum-papára, bámészkodó tömeg, amilyenben a gyilkos bújkál és Bruce Willis megfeszített karral löki arrébb a gyerekeket és az árusok bódéját. Bár meg kell jegyezni, hogy amíg egy ilyen menet az adott nép büszke harcosaival és gyönyörű nőivel kérkedne, itt – mivel a beöltözést és vonulást meg kell fizetni – nagy többségben aggok haladtak a jelmezekben. Az utolsó fél órában a felhők alját villámok törték meg, de a vihar illedelmesen megvárta, amíg a mór királyi pár is befejezi népe vizitét, hogy aztán mindent elmosson két perc alatt. A nép pedig szűk ereszek alatt ázott bőrig a mulatság végeztével. Vasárnap pedig amíg felmentem a teraszra megnézni a vásárt lezáró tűzijátékot, Robertonak sikerült behoznia a netet (ami azóta el is ment).

De mindegyre Szolnokra gondolok, aminek mindig olyan illata van, mint az őszi ázott avarnak és a tapintása, mint kölyökmacskák langyos, puha hasa, Budapest pedig... aki ott van, utálja, aki nincs, szerelemmel gondol rá, nekem mindig hajnali hidegben dereng, keserű nyelv, száraz torok a kivilágított bérpaloták alatt és könnyű szív, új nap jön, talán ma történik csoda.

A Facebookon senki nem lajkolta, amikor felraktam, ezert most, hogy itt vegul slagerlistas szam lett, mind megkapjatok.

https://www.youtube.com/watch?v=2ssAbLzNECo

Letra de Mi Realidad :
Lo siento por interrumpir
sólo he venido a preguntar:
me dice que soy infeliz
¿qué puedo hacer por mejorar?

Psicoanalistas deprimí
con un trastorno bipolar
razones para desistir
y tiempo para imaginar..

Mi mundo que es mi realidad.
(x2)

Yo no necesito hablar para expresar una emoción,
me basta sólo con mirar.
Pero sí necesito amar
es mi única ambición.
(¡es lo que necesito!)

¿Qué puedo hacer por mejorar mi mundo que es mi realidad?
(x2)
mi mundo que es mi realidad (x2)

Se que a veces tengo la sensación de que no va a cambiar, que sólo puede ir a peor..

Yo no necesito hablar para expresar una emoción,
me basta sólo con mirar..
Pero sí necesito amar
es mi única ambición.
(¡y es lo que necesito!)


¡Y es lo que necesito!
 

Csütörtökön Begónia valami konferencián volt, így csak kedden tartott újra órát, egyébként úgy látszik olvassa a blogom, mert a szemembe nézve közölte az osztállyal, hogy ő nem Begónia, hanem Begoña (Begonnya, értettük?! nem vagyok szobanövény!), de amíg én neki Dorothea vagyok, nekem ő is csak Begónia marad. Ezen a héten a kimaradása miatt három órát is tart nekünk, pénteken is menni kell majd, így úgy tűnik, kútba esik a vidéki hétvége Ángelékkel. Jajaj, de hát ti nem erről akartok hallani, hanem a csoport tavaszi fuvallatáról, a csillagporos fuvolaszóról, de neki épp KRESZ vizsgája volt és nem jött. (Hogy a fenébe tesz valaki KRESZ vizsgát nyelvismeret nélkül? Persze nem mondom, hogy olyan, mintha a kezdő francia csoportnak Derridát adnák fel házinak, szöveghű fordítás holnapra – istenem, miért nem lehetek franciatanár, hogy csak egyszer, egyszer ezt megtehessem –, de valahogy fel kell fogni a kérdéseket, vagy úgyis mindig az a kérdés, kinek van elsőbbsége?) Azonban szembejött az utcán, hozta a végigmérősmosolyvillantósat, hát az anyád krisztusát, én itt sztárt csinálok belőled, magyarországi rajongótábort szerzek, te meg azt hiszed, csak egy csaj vagyok az utcáról! De végül is jobban tette, hogy nem jegyzett meg neveket és arcokat feleslegesen, ugyanis alig maradtunk az első óráról, mégis duplaannyian voltunk a teremben. Fogalmam sincs, mi zajlik, az a lány például, akiről írtam, hogy lehet, hogy magyar, a felvételi óta el is tűnt, és azt sem tudom, honnan került elő húsz másik ember, amikor elvileg csak egy szintmérő vizsga volt az évben, amin én ott voltam. Begónia küzd az elemekkel: vagy harmincan vagyunk, tizenhét nemzetiség, nehezen tartja a gyeplőt, csak a nyugatiaknak van tankönyve, Afrika és Kelet-Európa lázad, most már van cseh osztálytársam is, mondom neki, hogy ahoj, meg rozumím trohu česky, mondja, hogy Karlovy Varyból jött (Carlsbad, ha valaki így ismeri), mondani akarom, hogy voltam ott, byla jsem... de a múlt idő már nem megy egyből, meg messze is ül, így csak megmutatom neki a prágás kitűzőt a táskámon és a társalgás megreked, folytom a körülöttem ülőkkel, velük legalább spanyolul (csak megérte eljönni, fejlődik a beszédkészség), Begónia kiállít egy tunéziai lányt a maga helyébe, hátha rá jobban figyelnek majd, szánalom, feladja a házit, rajzoljuk le a padtársunkat és írjunk köré bemutató szöveget, egy török üzletember kikel magából, hát mi ez a hülyeség, komisz jókedv fúrja az oldalam, mégis szeretek majd ide járni.

Látjátok, nem csak én mondom:

A hőség iszonyú, szinte azt mondhatnám, afrikai volt; a nap rémuralma, amely, alighogy az ember elhagyta az indigókék hűvösség peremét, oly irgalmatlanná fokozódott, hogy a strandtól az ebédlőasztalig vivő néhány lépéstől is, még köntösben is, már előre félt az ember. Ki szereti ezt? Ki szereti heteken át? No persze, ez a délszak, a klasszikus éghajlat, a virágzó kultúra klímája, Homérosz napja és a többi. De egy idő múlva, nem tehetek róla, könnyen hajlandó lennék az egészet bárgyúnak érezni. Az ég mindennapos izzó üressége csakhamar terhemre van, a rikító színek, a fény roppant primitívsége és töretlensége mindenesetre ünnepi érzéseket kelt, gondtalanságot s az idő szeszélyeitől s változásaitól való függetlenséget biztosít; de anélkül, hogy ezzel már eleve számot vetnénk, az északi lélek mélyebb, bonyolultabb szükségleteit sivár módon kielégítetlenül hagyja, s idővel szinte megvetéssel tölt el. (Thomas Mann: Mario és a varázsló)

Elolvastam az utolsó Magyarországról hozott könyvet, elszívtam az utolsó cigit, de még mindig nem kezdődött el az itteni életem, a gondolataim a nyolcadik és tizenegyedik kerület között ingáznak. Munkát kell találni, hogy történjen valami, legyen mit a blogba írni, hírt adni, értsék már meg, hogy egyetemre jártam (a TO múlt héten kiállította az abszolutóriumom, juhé), ha kell, hindiül megtanulok egy hét alatt, de nem a lakásban ülve, és a diplomamunkám is el tudnám készíteni, kérem, ha lenne fizetésem és haza tudnék utazni kéthavonta, tudják, könyvtár, ahol az a sok könyv van, igen, nem... az nem jó, ami itt van, nem ugyanaz. "Az ellenállás értelmetlen" - ismétlik a vogonok. Beszélni spanyol, lefordít diploma ide, konyecs. (A vogonok két lábon járnak, két karjuk van, végtagjaik tömzsik, egy fejük van, és általában igen hájasak. Zöld, nyálkás bőrük van, magasságuk 3-4 méter és köztudottan nem gonoszak, csupán buták, bürokratikusak és vérszomjasak. Nem kedvelik a stopposokat, és amint megjelenik egy a sárga kitüremkedésekből álló hajójukon, könyörtelenül az Univerzum vákuumjába lökik őket, ami természetszerűleg a stoppos halálához vezet. A vogonok emberi mércével mérve nagyon rossz verseket írnak, amire az idők során ők is rájöttek. Ezért foglyaiknak rendszeresen felolvassák a verseiket, amibe nagy részük beleőrül.)

Soha nem értettem, miért nyomasztó a munkanélküliség. Olyasminek képzeltem, mint az egyetemi éveket: nem kell semmit csinálni, és még pénztecskét is lehet érte kapni. Csak egyedül nem olyan mókás, és amíg mindenki cserélne velem, én cserélnék mindenkivel: én is, én is utálni akarom a főnököm és Ágikát a könyvelésről! Nem odaérni időben a kocsmába és szemet forgatni "az utolsó fél órában még képes odajönni és egy heti munkát rámpakolni!", rendszertelenül enni, fáradtan felkelni és a hétvégékért élni, énisénisénis!!

Rózsaszín labda volt... Egészen olyan, mint gimiben, a tanárt az első öt perctől utálom és hasznavehetetlennek tartom. Természetesen késve kezdett és az első fél órát felesleges információk ragozásával töltötte. Támadóan indult, „ha valakinek nem lenne ideje házit készíteni vagy bejönni órára, mert sok munkája adódott vagy el kell utaznia [és még vagy 8 példa], szóljon nekem előre, mert nem akarom látni, hogy valaki csak úgy eltűnik, aztán megjelenik, megint eltűnik, nekem meg itthagy negyven oldal esszét, hogy azt meg javítsam ki neki, hát azt!”, aztán megérkezett Winky, az álomszép kínai fiú. Meg kell hagyni, hogy nehéz levenni róla a tekintetet, Zsófi a tanúm rá, ugyanis Winky a Puerto felé induló busz mögötti hotelben dolgozik és nem egyszer utána fordultunk már az utcán. Na, Begónia, a tanárnő is átélte az első látásra szerelmet, ott előttünk, és onnantól kezdve leplezetlenül Winky-ről szólt az óra. Vihogott, mint egy kamaszlány, mindenre az ő neve volt a példa, külön kis műanyag, asztalra állítható névtáblát adott neki, amíg mi a füzetünkből téptünk ki egy lapot, hogy felírjuk rá a nevünk. Winky mosolygott, hozzászokott az efféle reakciókhoz. Mértani pontossággal készített egy lapot, hogy becsúsztassa a műanyag tartóba, Begónia végre hozzáérhetett, megsimogathatta kisfiús perfekionizmusáért. Winky felpattant, körbejárt, hogy mindenkinek felírja a nevét a füzetébe, a szemek várakozva csillantak fel, ahogy közeledett és valaki arcát megsimogatta kíváncsi tekintetével. „Cseszd meg!” – puffogtam magamban és elfordítottam az arcom. – „Ez meg hagyja, hogy emiatt álljon az óra, aminek minden percét forintban fizettem meg...” Aztán elkezdődött a rózsaszín labda dobálása, a hiperaktív ukrán lány kezdte (egyébként Tatyána, de nem illik hozzá ez a név, nem puskini karakter), szerette volna felvenni a versenyt a kiskedvenc szerepéért tudásával, ugyanis Winky igen rock ’n’ roll, viszont spanyolul nemigen tud megszólalni, nem úgy, mint az ukrán lány, csodás kifejezéseket használt, „hegyi túrát tenni”, meg ilyeneket. Begónia Winky felé fordult: „tudod, mit jelent ez a szó? És ez? Te szeretsz hegyi túrát tenni? Nahááát! Miért neem? Ismered a környékbeli hegyeket?” Az ukrán lány rájött, hogy nem lesz képes kiütni a nyeregből a versenytársát, legfeljebb felülni mellé, így lelkesen sorolni kezdi a tájegységeket. A kockákat satírozom be a füzetemben és egy Bonanza szám dalszövegén töröm a fejem, csak a refrén jut eszembe. Végre a fekete fiúkhoz kerül a labda, ők érdekelnek, még sosem voltak fekete osztálytársaim és ők is feltűnően az ellenzék szerepét választották. Az egyik azt mondta, szeret focizni és hopp, a téma újra Winky-nél volt: „És te szeretsz focizni? Hjajj, azt seeem? De azért a világbajnokságot láttad!” Milyen jó is szépnek lenni, ha ennek a fiúnak a képességei fele olyan jók sincsenek, mint akármelyikünknek, egy hónap alatt osztályelső lesz és januárra folyékonyan beszél majd, hiszen ő nem kalandozhat el, a neve percenként kétszer hangzik el és akármi is zajlik az órán, aktívan részt kell vennie benne. Szavakat kell definiálnia, véleményt alkotnia, hallgatnia és megértenie másokat, mert ő is ki lesz kérdezve, és mindehhez mosolygó, támogató arcok veszik körbe, ha hibázik, megsimogatják a haját, nem baj. Szeret majd ide járni, motivált lesz és magabiztos, pillanatok alatt fejlődik majd és a hétköznapi környezetében is mindenki elájul, milyen okos, ami még magabiztosabbá teszi, még jobban motiválja. Belépett egy felfelé ívelő spirálba. Ő Tony. Korábban kellett elmennie, miközben mi egy szöveget olvastunk, amiről később kérdésekre kell válaszolnunk, suta spanyolságával negyvenkor felállt és annyit mondott, „megyek”. Begónia megszédült: „hova??” Winky nem tudta elmagyarázni, így néhány mondatkezdés után csak elismételte, „megyek”. Begónia egy perc alatt elmondta a házit és berekesztette az órát. Ha Winky megy, ő sem maradhat itt a nagy űrrel. „Alig várom, hogy újra találkozzunk!” – kiáltotta az ajtóban eltűnő fiú után.

Hazafelé úton azon gondolkodtam, hogy így, mikor kikerült Winky varázsköréből, mire gondolhat. Úgy húsz ember előtt alázta porig magát az első napján. Azt gondolja, belefér, az ember megadhatja magát az efféle izgalmaknak? Vagy szorongva ébred holnap reggel és az lesz az első gondolata, hogy akármi történik, nem szól hozzá ahhoz a kis beképzelt döghöz?

Begónia bűneihez még azt is hozzá szeretném csapni, hogy könyveket akar velünk vásároltatni. Tankönyvet, munkafüzetet, nyelvtani összefoglalót az első héten és később olvasmányokat. Megkérdeztem, hogy kötelező-e a nyelvtani összefoglaló, mivel nekem van már vagy három az anyanyelvemen. Kikérte magának: ő csak a legjobbat akarja, ő nem kötelez ugyan engem semmire! Megváltoztattam a kérdést: használni fogjuk az órán? – Ő azt nem tudja. Feszültség támadt. Valaki megkérdezte: de a tankönyvet és a munkafüzetet használni fogjuk? Begónia felháborodott: Ő azt sem tudja! Minden tanfolyam egy külön világ! Honnan tudná ő azt most, mi kell majd nekünk és mi nem! – És mennyibe is kerülnek ezek a könyvek? – utalgatott másvalaki. „Fogalmam sincs! – vált Begónia még idegesebbé. – Winky, szerinted mennyibe kerül?” Winky szerint 30 euró körül lehet egy könyv, és be kellett érnünk ezzel az információval, majd legalább tíz perc ment el azzal, hogy Begónia elmagyarázta, melyik könyvesboltban vehetjük meg, mert jövő héten már meg kell lennie. „Azt várhatod” – villantak kelet-európai és afrikai szemek, az angolok, franciák, olaszok lemásolták a könyv címét.

Repjegy oda-vissza: 18 000 (minimum, nagy szerencsével, kézipoggyásszal)

Képeket töltök fel, a videókat sehogy nem akarja elfogadni, így akit érdekel videó az alábbi témákban: rafelbunyoli buli, oceanografico, tudományok és művészetek városa, dobjon egy mailt és küldöm.

Azt már mondanom sem kell, hogy a 4-kor kezdődő írásbelit fél 6-kor sikerült elkezdeni és hogy bejelentették: "Mi lenne, ha ma letudnánk már a szóbelit is akkor és nem kellene visszajönnünk holnap?" Persze, semmi baj, másra sem vágytam, mint egy két órás teszt után velük beszélni, de a hiperaktív ukrán lány "sí, sííí, claro!". Ehh... Az átlagéletkor egyébként 30 felett van, többen 50 év felettiek, hárman vagyunk huszonéves lányok, egyikük szerintem közép-európai, talán még magyar is (árulkodó jelek: homoruló és nem domboruló belsőcomb, huszonévesen nem nagymamaméretű melltartó és bugyi szükséges és nem akar mindenkivel egyből összehaverkodni), de nem hallottam a nevét. Kilencen voltunk, mi hárman, fiatalabb lányok tűntünk bizonytalannak, a többiek "claro, claro!", és a szóbelire várva (a két másik lány volt az első páros, így róluk továbbra sem tudtam meg semmit) kiderült, hogy utánam a hiperaktív ukrán lány van a legkevesebb ideje Spanyolországban, csak 9 éve, iskolába is ide járt, többen vannak, akiknek már van nyelvvizsgája, viszont ez az olcsó nyelviskola csak úgy enged magasabb szintekre beiratkozni, ha tőlük van az a nyelvvizsga, ha nem, akkor az alaptól kell kezdeni, ezért most ide csinálnak szintfelmérőt... A szóbelin a párom egy brazil nő volt (mindenkit emlékeztetnék, hogy a spanyoloknak szóló portugál nyelvtankönyv 40! oldalas), aki 28 éve él itt, spanyol férje van és két gyereke... Szóval nemigen tudom, mire számítsak, pénteken lesz az eredményhirdetés. A feladatok az én szintemnek megfelelőek voltak (mutasd be magad, ételek, családtagok és környezet stb.), viszont a versenytársak messze nem. Konkétan körberöhögtek, amikor mondtam, hogy három hete vagyok itt...

Pénteken beiratkoztam a nyelviskolába, a szintfelmérő írásbeli hétfőn, a szóbeli kedden lesz. A sorbanállás alatt összebarátkoztam Lorenával és Beával, akik közül Lorena kezdő angolra iratkozott be, így végig spanyolul kellett boldogulnom velük. Megkérdezték, hogy van-e kedvem átmenni velük Rafelbunyolba, egy közeli faluba, ahol álarcos utcabál lesz az este, 10-kor találkoztunk és 3 órás smink, műszempilla és -haj feltétele után már indulhattunk is. Videók és képek hamarosan Picasán.

Szóval beköltöztünk, Robertonak lett munkája, bár elég keveset fizet, így valószínűleg amint tudja, lecseréli. A lakás üresen állt előttünk, most örökölte meg egy idős házaspár – mármint az egész épületet három lakással és emellett még egyszer ennyit Sagunto egy másik végén. Idősek, de fiatalosak és erősek, a férj végzi az összes lakás körüli teendőket, ő állította össze a szekrényeket, szerelte be a világítást stb. Tehát amikor megérkeztünk, minden felújítás alatt volt, állt a por, mi meg fél pillanat alatt felvettük a női és férfi szerepeket, Roberto levitte a nagy szeméttel teli dobozokat, elvitte a létrát, én meg nekiláttam takarítani (rá kellett jönnöm, hogy a villanykapcsolók nem barnák, hanem fehérek – undi, mi?); másnap elment dolgozni, én meg elmentem bevásárolni, főzni... Már csak az hiányzik, hogy most beüljek a tévé elé, de mivel nincs tévém, kénytelen vagyok csak felidézni a kedvenc műsoraim, és azt megosztani veletek.

A reggeli showműsor annyiban merül ki, hogy az aktuális híreket celebek (vagy annak tűnő macák) kommentálják egymás közt. Tévé: “Felipe herceg és felesége, Letítcia a lelátókról szurkoltak a kosárlabda-válogatottnak.” Kommentek: “Letícián ugyanaz a ruha van, mint amikor 2009-ben elment arra a díjkiosztóra, arra a... melyikre is..? Ti emléksztek?” [lamentálás 10 percig a téma körül, majd valaki megérzi, hogy pörgetni kellene a műsort, új téma kell és:] “Szerintetek ki helyesebb a Felipe vagy Ricky Rubio?” [bejátszások a hercegről és a kosárlabda sztárról – meggyőződésem, hogy Ricky, de tényleg nagy orra van, Felipének meg hjaj, zöld szeme, mostmár én is együtt izzadok a celebekkel a kérdés megválaszolásáért].

Ebéd közben is híradó megy, de már kizárólag katasztrófák egymás után (itt szoktak lenni a repülő bikák is, akikről már korábban szót ejtettem), tűz van Portugáliában, árvíz Peruban, újra és újra ugyanazok a felvételek három napig, egy nő az utcát elöntő vízben elveszti az egyensúlyát és a busz alá sodródik, egy férfi (két nap múlva megtudjuk a nevét is: Juan Carlos és hogy három gyermek apja) halált megvető bátorsággal odasiet és kihúzza. Egy spanyol városban egy nő szabálytalanul bevág egy idős pasi elé, a kocsik összekoccannak, a nő utasa, egy fiatal férfi megy ki vitázni az öreggel: “Na, mi lesz? Lelő?” Az öreg visszament a kocsijához, elővette a puskáját és lelőtte. A nőt is.

Délután Roberto anyja átmegy az unokáihoz, át lehet venni az irányítást. Az Aprender Inglés egy angol tanulást fejlesztő csatorna, ahol tanárok csinálnak ilyen-olyan műsorokat (könyvismertető, kézimunka, mi zajlik egy sajtgyárban stb.), egy amerikai pasi (Richard Vaughan) találta ki az egészet, a saját módszerére épül az egész (aminek az alapja az ismétlés). Egyébként szerintem simán füvezni kell ahhoz, hogy egy felnőtt ember kis változtatással ugyanazt a mondatot ismételje. (“Ha én lennék a miniszterelnök, nagyon gazdag lennék. Ha én lennék a miniszterelnök, gazdag lennék, ezért sokmindent megvehetnék. Ha én lennék a miniszterelnök, sokmindent megvehetnék, mert gazdag lennék...”) De nem is ez az érdekes, hanem az a világ, amit felépített maga köré. Szóval vannak megvásárolható CD-i, könyvei, saját tévéadója (ahol maga is szerepel legalább 6 órát egy nap) és rádiója (ugyanígy). Sőt mi több, tudván, hogy a leghatékonyabb tanuláshoz anyanyelvi környezet szükséges, megvett egy falut (!), ahol a bolti eladóktól kezdve a fodrászig mindenki angoltanár, hogy a csemetéknek az országot se kelljen elhagynia nyelvtudáshoz vezető rögös úton.

Vacsorakor pedig az a program, hogy híres színészek, modellek stb. párban egymás mögött állnak, egy férfi, egy nő, egy pár előrelép és mindkét tagja elmond egy viccet (“Mit mond a barátnő? - Jaj, ez fáj! - - Mit mond a szerető? - Jaj, ez jó! - - Mit mond a feleség? - Jaj, már megint festeni kell a plafont!” Nyiihahhahahaa). Majd hártamennek, így jön a következő pár és elmondanak egy-egy viccet. Hátramennek, jön a következő pár...