Tegnap nem volt kedvem bemenni órára. Végül az ellenállás felett olyan későn győzött az „na, de mit válaszolok Robertonak, ha megkérdezi, milyen volt az óra”, hogy húsz percet késtem. Meg kell mondanom, halálra unom a Winky-showt. Hogy minden óra róla szól, ő meg nem mutat már semmi újat, minden órán rock and roll, rámosolyog valakire, aki aztán felvihog (mondtam már, hogy én vagyok az egyetlen férjezetlen nő a csoportban?), Begónia kapar, de már úgysem fog randit kapni, ugyanis a hetek alatt elkezdte Wenkingnek szólítani, ami zavarja a szépfiúnkat, ejnye, még a nevét sem jegyzik meg rendesen, főleg, hogy ezt az egész csoport átvette, és már csak én (meg ti) tudjuk a valódi nevét. Majd egyszer, amikor már ő is elfelejti, elárulom neki, mint a Chihiroban, és akkor majd eszébe jut, ki is ő az itteni álarca alatt. A gimnáziumi évek egészen visszatértek, az órán legalábbis ugyanúgy szenvedek. Begónia újra csak Winky-t faggatja, hogy meséljen, mit szeret. Mit szeret a spanyoltanulásban. Winky nem ismeri ezt a speciális igét, magyarra lefordítva, azt mondta: „tetszem nekem”, ahelyett, hogy „tetszik nekem”, kitör a jóságos nevetés, „azt meghiszem, nekem is tetszel!” - ugrik a nyakába a mellette ülő brazil lány kivörösödve, karjára a kisfia neve van tetoválva. Winky nem érti, tök jól elragozta, én tetszem, te tetszel..., azért csak mosolyog, kibontja magát a felhevült lány karjából, igyekszik befejezni a mondatot „tetszem nekem a betűk”. Begónia is végre megölelheti: „de hát ennek nincs értelme, Wenking!”. Nem bírom. „Újdonság neki a latin ábécé! Haladjunk már!” - csattanok fel. Winky a fejét rázza, nem erre gondolt, Begónia tovább simogatja és faggatja, hát mire. A hátam mögött ülő francia házaspár rövid tanácskozás után mégis megkérdezi a melletük ülőt. „Miért, kínában nem latin betű van?” Mindjárt elsírom magam. Ilyenkor gimiben vigasztalt valami felsőbbrendűségi érzés, lám, micsoda hülyékkel vagyok körbevéve, mégis mire gondolhatnak, mik azok a vonalkák a kínia éttermeken? De most csak az elpazarolt időt látom, „mit keresek itt?” és hogy valamire használjam a spanyolórát elkezdem kitölteni a munkafüzetet. Ja, azt pedig a koreai osztálytársamtól kaptam tankönyvvel és cédékkel együtt, valami diákszállón lakik (amit nem igen értek, mert spanyol férje van) és tavaly ott szállt meg egy rakás amerikai, akik nyelvtanfolyamra jöttek, megvették a könyveket, de otthagyták őket, amikor hazaindultak, így csak hányódtak ott a raktárban. Ő egyébként jó fej, az egyetlen, aki beszél angolul (az angol házaspárt kivéve, de ők anyanyelviek, szóval őket nem lehet számolni, nem azt az érthető angolt beszélik, amit mindenki más az anyanyelvi országokon kívül), órán pedig a passzív ellenállás híve, ha Begónia hozzászól, egyszerűen nem válaszol, a feladatokat nem csinálja meg, gyakran be sem jön. Szóval gyorsan összebarátkoztunk.
Emellett állást keresek, noha még a nyári fizetésemet élem, ha úgy vesszük, de azért mégsem élet ez így nekem, de most egy kicsit megtorpantam, az, hogy egy hónapot már befizettem Magyarországra, eléggé rosszul venné ki magát az esetleges próbaidőmön. Úgy tűnik, én a várakozás leánya vagyok, mindig várok valamire, amiért nem tudom előrelendíteni a dolgaimat az adott helyen. Lehet, hogy ez valami tudatalatti aknamunka, majd keresek egy pszichoanalitikust. Most azonban Budapest lebeg a szemem előtt. Ha sokszor ismételem, ugyanúgy elveszti a jelentését, mint a férfinevek, amiket kipirult arccal szoktak párnákba súgni.
