Újfent sűrű bocsánatkérésekkel kezdem, mentségem nincs, elalváskor még megszámolom a tizenkét harangütés, felkeléskor már lecsúszom róla. A hét pedig elszaladt anélkül, hogy egy betűt írtam volna. Pedig illett volna, miután ígérgettem, hogy vasárnap Skype így meg úgy, aztán meg semmi, hétvégén ugyanis Torrebajába utaztunk Ángelék nyaralójába, a fiúk vásároltak be, 212 eurót költöttek piára és chipsre, így vasárnap is maradni kellett, hogy ne vesszék kárba a sok felbontott üveg. A fényképezőgépem vagy az újratölthető elemeim bekrepáltak, így képekkel nem tudok szolgálni, talán jobb is ez így. Lényegében csak lógtunk a négyemeletes, labiruntusszerű, jéghideg, kísértetjárta lakásban (amit Ángel különböző rémhistóriákkal tarkított meg nem született gyerekekről és a gonosz kézlenyomatáról), és hogy mégiscsak Spanyolországban érezzük magunkat a fiúk Red Hot Chilli Pepperst meg efféléket gitároztak flamenkós stílusban, vagy a klasszikus zene híveiként az Abbey Roadot hallgattuk bakeliten. Keddig pihengettem az út fáradalmait, aztán kimostam az ágyneműket, amiket vittünk és mind füstszagú lett a szobában rakott tűztől (mondom, hogy hideg volt), majd kettőt pislantottam és péntek lett. Közben megfejtettem a háziasszony-lét fázisait:

lelkesedés: a takarítás, mosás, főzés mint új, könnyű sikerélmények halmozódnak. Minden komoly erőfeszítés vagy agymunka nélkül elsőosztályú menyecske lehet az emberből, lám, milyen tisztaság van, lám, milyen kreatív, dekoratív vacsorát rittyentettem, milyen gondoskodó vagyok, milyen jó ide hazajönni, egészséges levegő árad, a konyha átmelegíti a lakást, a sör hideg buburékjai díszitik az asztalt! Ha belegondolok, akkor ez sport, hiszen hajolgatok meg minden, na, még szép is leszek tőle, megölöm az összes baktériumot, és látom magam előtt, ahogy Roberto büszkén meséli a barátainak, micsoda barátnője van, az ilyet aranyba kéne foglalni.

megszokás: felkelés, kávéfőzés, előző napi száradó edények helyrerakása, száradó ruhák ellenőrzése, beszedhetők-e, már megint ott van a padlón néhány kurva morzsa, nem hiszem el, hogy megint fel kell seperni, valami kiömlött a munkalapra (miért nem képes odafigyelni, vagy legalább feltakarítani maga után??), mit eszünk ma (legalább megmondaná, hogy mit főzzek, ha már ilyen kényes az úr!) és miért nekem kell az újságokat összeszedni az ágy mellől és nekem kidobni?

első lázadás: úgysem történik semmi, ha ma nem csinálom meg

örömteli folyomány: valójában ki az a hülye, aki minden nap takarít? Elég akkor, ha kosz van.

dilemma: most már kosz van, vagy bírja még...? Mindegy, holnap majd kitalálom.

Az órán pedig mondatokat kellett gyártani, mi a legkülönlegesebb étel, amit valaha ettünk, ital, amit ittunk, hely, ahol jártunk és dolog, amit csináltunk. A magam részéről kiderült, hogy én vagyok a világ legunalmasabb teremtménye, aki nem megy bele semmi vadságba, de nem így a 60 feletti Marta, aki korábban csak az ő édes kis unokájáról beszélt nagymamás, reszketeg hangon, aki miatt ide költözött, aki miatt a nyelvet meg akarja tanulni, akinek minden nap ebédet főz és elviszi iskolába, de már fáj a háta, ha fel kell emelnie. Na, hát ez a Marta járt már a világ minden zugában megfordult, mindent kipróbált, amit ki lehetett, evett rovarokat, kecskebelet, kígyót, tevepatát, homokban sült kenyeret, tevegelt és gyalogolt a sivatagban három héten át két város között és a puszta homokon aludt. Mindenki lement hídba, a mauritániai srác meg csak nevetett és nevetett. El sem hiszi, hogy valaki fizet ezért, ő eljött onnan! De eljött az ő körük is, a másik srác azt mondta, a legegzotikusabb, amit eddig evett, a spanyol konyha. Begónia kérdezgetni kezdte, mégis mi volt a legundorítóbb. A zöldségleves. 3-21 éves kori énem bőszen helyesel, de a csoport új hasonlóan undorító ételeket követelt, így a srác még a lencsét is megnevezte, de a többinek már a nevére sem emlékszik és fuj. Egyébként nehéz a beszédüket megérteni, az anyanyelvük miatt szótagokban tudnak beszélni, ezért szétdarabolják a szavakat, gyakran egy-egy hang közepén, aztán ugyanott folytatják a hangot a következő hangtöredékben, ezért olyan, mint amikor telefonban szakadozik a vonal. Emellett bizalmatlanok és nem szívesen barátkoznak. Van most egy új, marokkói osztálytársunk (a csoportlétszám magasabb, mint egy általános iskola első osztályában), most érkezett az országba, mindenkivel beszélgetni akar, hozzájuk is odament óra után, beszélnek-e franciául, „igen-igen” mormogták, de olyan hidegen fordultak el tőle, hogy egészen megharagudtam rájuk.

Aztán másik házinak azt kaptuk, hogy mutassunk be egy neves spanyolajkú szerzőt. „Tudjátok, minden országban vannak nagyon híres írók meg költők – magyarázza Begónia az osztályban, aminek tagjai munkanélküliek, takarítónők, afrikai halászok, francia nyugdíjas szakácsok (Kínában nem a latin ábécét használják? Ez örökzöld lesz.) – például itt Cervantes. Ismeritek Cervantest!” Bólogatás, halk Don Quijote-k hangzanak fel különböző kiejtésekkel. „Na! – örül meg Begónia, csak nem marhákat tanítok itt – Hát például, például mint Németországban Goethe, vagy... vagy... ki az Csehországban?” – int a cseh osztálytársakra. „Kafka.” – válaszol Tomas. „Igen, igen, Kafka, imádom Kafkát!” Mélyen becsúszok a pad alá. Csak engem meg ne kérdezzen. Kit mondhatnék, hogy ne nézzen mindenki bután? Petőfi, Ady, Márai..? (Igen, Esterházy is eszembe jutott, de őt nem említem egy mondatban azokkal, akiket nem szégyellnék, hogy a magyar irodalmat képviselik nemzetközi fronton.) Kertész Imre...? Én sem ismerném, ha nem kap Nobelt... Jaj, de tragikus! Eddig azt gondoltam, hogy az, hogy ki kerül be a tankönyvekbe, puszta politika, a nagy nemzetek kiváltsága. Cervantes! Cervantes! Senki nem olvassa, mégis mindenkibe beleverik, hogy donkihóte. Vagy Lorca az erőltetett drámáival, amiket egy gimnazista sem adna ki a saját neve alatt! A németeg pacsmagolásáról nem is beszélve, amit drámairodalomnak neveznek, bár egy brazil szappanoperaként sem kapnának díjat a nyugdíjasok klubjában! Bezzeg a magyar irodalom, a szenvedélyek és búskomorság vegyülete, sorsok, történetek, nemesség és emberi gyarlóság! De mégsem lehet, hogy kis, elnyomott meg nem értett zseniként fogjuk fel a dolgot, a cseheknek mégis lett egy Kafkájuk. Hogy van az, hogy valami kortárs regény, amit egy magyar írt, Budapesten játszódik, és a könyv címe Prága az eladhatóság kedvéért? De hogy mondjak valami üdítőt is, a Pál utcai fiúk megvan a valenciai könyvtárban, utánanéztem.

És hogy hogy juthatott szóhoz ennyi mindenki, aki nem jóképű és kínai? Mint egy varázsszóra, miután postoltam, hogy meguntam, eltűnt. Eltűnt az órákról, a hotel elől, ahol örökké tétlenül lófrált, el az utcákról. Mintha itt sem lett volna sosem, senki nem emlegeti, a bódulat, a jelenés megszűnt nyom nélkül.