Az órán a sztereotípiákról volt szó, melléknévgyűjtés: milyenek a spanyolok, milyenek az angolok, milyen a saját nemzeted... Majd egy szívhezszóló szöveg jött az előítéletekről, Begónia hevesen kinyilvánította toleranciáját a bevándorlókkal szemben (még jó, belőlünk él) és antipátiáját a rohadt xenofób spanyol társadalommal. A résztvevők persze egyből alkalmat láttak arra, hogy egy spanyollal megosszák a sérelmeiket, Begónia komoly arccal bólogat és kiáll a sértett afrikai, kelet-európai mellett az értetlenkedő nyugaitakkal szemben, akik szerint a spanyolok barátságosak és vendégszeretőek. Bay feltüzelve odavágja, hogy őket, mármint a franciákat, angolokat, amerikaiakat, még csak nem is hívják „bevándorlónak”. Begónia rámutat Codura (egy fekete lányra), hogy ő sosem fog olyan jó benyomást tenni, mint te (bök a svájcira). Ha a svájci éjjel odamenne valakihez megkérdezni, van-e órája, megtudná az időt, bezzeg Codutól elmenekülnének, főleg hogy még nem is beszél helyesen spanyolul. Azért ez túlzás – mérgelődöm hangosan – ez nem bőrszíntől függ. Codunak jó a megjelenése, ha egy szakadt alak jön oda, akkor menekülnek el az emberek, mindegy, hogy akcentussal beszél-e vagy nem. És ezek az előítéletek segítenek bennünket a túlélésben. Hogy tudjuk, kikkel legyünk bizalmatlanok. De már mások vágnak a szavamba, feszülnek az indulatok, vége az órának, hagyjuk a fenébe, itt úgysem tudjuk megváltani a világot.
Azért bennem nem maradt ennyiben. Igazságtalanság. Nyomasztó belegondolni, hogy ha nem magyar lennék, akkor kétszer vagy háromszor több esélyem lenne boldogulni. Mint Roberto Csehországban, ahol úgy felvették egy programozó céghez, hogy még csak harmadéves volt az egyetemen, vagy Magyarországon, ahol jött a „hűű, spanyol vaaagy??” és a szédülés, vagy csak nekem volt gyanús, hogy csak női tanítványai voltak, akik sosem kérdezték, hogy infó szakosként hogy jön a nyelvtanításhoz?
Van értelme ezen rágódni? Nincs. Változtat valamin? Nem. Ha átgondolom, miért van ez, tudok rajta segíteni? Nem. Mégis mit várok, ha egyetemet végzett emberek megkérdezik, hogy Magyarország demokrácia-e?
De azért mégis vannak gondolataim ezzel kapcsolatban, mi a különbség köztünk és az angolok közt, hát az, hogy mi csórók vagyunk a köztudatban. A köztudatban. A hú, de menő Spanyolországban a legmagasabb a munkanélküliség az Unión belül, ők is majdnem bejelentették az államcsődöt, ahogy a portugálok is.Több EU-s pénz folyik ide egy évben, mint Magyarország teljes államadóssága, hogy ne kerüljenek tömegek az utcára. Azt hallottam, hogy kisgazdák rendesen fizetést kapnak az államtól, hogy műveljék a földet, amit a megtermelt áruból nyernek, az már csak extra, borravaló, hát ezért van, hogy a magyar Tescoban még a paradicsomot is innen importálják, a magyar gazdák pedig dobhatják ki az egész évi munkájukat aztán traktorokkal állják el az utakat, nekünk meg könnyű azt mondani, hogy adhatták volna olcsóbban is azt a paradicsomot, hiszen Spanyolországból még a szállítás is emeli az árat. De igen, még így is olyan árat tudnak mondani a spanyolok, amiből a magyar a vetőmagot sem tudja megvenni következő évre. Emellett itt az árak az egekben vannak, ami lenyomja az életszínvonalat, hiába négyszer annyi a fizetés, ha ötször annyiba kerülnek a dolgok. Az sem újdonság, hogy Angliában, Amerikában két-három műszakban dolgoznak az emberek, nincs életük, hogy a városok így is tele vannak hajléktalanokkal, vannak lakókocsi-negyedek, szegénynegyedek kibelezett rendőrautókkal, bombák, hurrikánok, tűzvészek, merénylők, fémdetektoros beléptetőkapu az általános iskolákban, az egész közlekedést lebénító sztrájkok (Spanyolországban csak ezen a hétvégén).
Akkor mégis mi a különbség a Begónia óráján ülő munkanélküli angol és mauritániai nő között? Szerintem az, hogy a csóró angolok otthon maradnak. Meg a csóró amerikaiak és franciák is. Ezekben a társadalmakban a közép- és felsőosztály utazik, akiknek otthon sem voltak anyagi gondjaik, hanem (ahogy már korábban írtam) nyugdíjas éveikre vettek itt egy házat, vagy a cégük küldte. Egy nyugati állampolgár nem hagyja el a hazáját, ahol azért úgy, ahogy elboldogul (a saját országában úgy, ahogy mindenki elboldogul, mert legalább megilleti őt az összes jog, ismeri a rendszert, ott van a család, a barátok) a nagy semmire, egy bizonytalan jövőre. Csak biztos munkával a kezükben jönnek. Roberto 2. is most gondolkodik azon, hogy külföldön próbál szerencsét, de eszébe sem jutna nem a cégén belül keresni lehetőséget valami csereprogramra. Vagy ha nem is konkrét munkával, azzal a biztos tudattal, hogy jó esélyük van rövid időn belül találni valamit, mert mindenük megvan hozzá. Nem végzettség és nyelvtudás nélkül, ahogy mi. Ha pedig egy kicsit elhúzódna a munkakeresés, a szülők máris utalják otthonról a segítséget. Ahogy Roberto volt munkatársa, a koreai Sharon is az egyik hétről a másikra otthagyta a céget, mert úgy érezte, hogy csak fecsérli ott az idejét ahelyett, hogy kihasználná az Európában töltött időt, utazgatna és nyelvet tanulna, szóval felhívta a szüleit, hogy hát mostantól inkább fizessék ők az itteni kiadásait. Ahogy Chan, a barátja is, tök menő munkája van, a Villa Reálnak (focicsapat) dolgozik mint PR-os, meg a Művészetek és Tudományok Városának, a két kezem törném, hogy ilyen lehetőségem legyen nekem is, viszont ő az egészet ingyen csinálja, a tapasztalatért, ami majd jól jön az önéletrajzába, és a szülők is szép összeggel támogatják a nemes célt.
A kelet-európaiak és az afrikaiak pedig képesek védőháló nélkül ugrani. Hogy odamegyünk valami kis spórolt pénzzel, ami az ottani árfolyammal és kezdeti kiadásokkal hetek alatt elmegy, aztán meglátjuk, mi lesz. És ez veszélyes az adott társadalomra. Mert lesz egy rakás éhes száj, akik a legrosszabb esetben rabolnak, vagy csak kihasználják a szociális rendszert a segélyekkel, olcsón dolgoznak, amivel tönkrevágják a munkajogokat. Ott vannak a kínaiak. Nekik nem kell egy palotát fenntartani, mint mondjuk a Zarának, hogy ruhákat áruljanak, nem kell alkalmazottakat fizetni, hiszen a tulajdonos ül benn minden nap, egész nap, szieszta nélkül, ami napi 3 óra plusz nyitvatartás, amikor mindenki más zárva van. Hogy lehet ezzel versenyt tartani úgy, hogy a fizetés és a munkafeltételek ne változzanak? Vagy a feketén dolgozókkal? Akik fillérekért árulják a táskákat az utcán, amik ugyanolyan minőségűek, mint a boltiak? Még üzlethelyiséget sem kell fenntartani. Szeretünk tőlük vásárolni, de azért magunknak szeretnék, ha lenne fedél a fejünk felett a munkahelyünkön. A bevándorlók elkeseredettek, a napi betevőért küzdenek, alálicitálnak a helyieknek mindenben. Mivel otthon is kevésbé elkényelmesedett élethez szoktunk (3 óra szieszta??), nincs szükségünk a legmenőbb mobilra, aminek olyan funkciói is vannak, amiket sosem használunk, jó a használtan vett autó is, a sajátmárkás termékek, nincs is szükségünk annyi pénzre, mint egy átlagos spanyolnak, legalábbis a kezdetekben, amíg nem integrálódunk, de akkor már nem is leszünk bevándorlók többé, csak a furcsa akcentusú szomszéd, akiről mindig megjegyezik, hogy „de a gyerekek már teljes spanyolok”.
