Éjfél elmúlt. Spiccesen, érzékeny hangulatban nézek a mai hazautazásomra. Ha lehetne, magamhoz szorítanám az egész puli kutya alakú kis országom és könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy holnap ilyenkor már hideg szél csípi az arcom és megszokott szagok vesznek körül. Persze a nosztalgia aljas, mint a remény. Azokat látom magam előtt, akik kedvesek nekem, azokat is csak mosolyogva, pedig tudom, rosszakaróim száma mindig éppen kétszer annyi, mint a barátaimé. Itt nincsenek ellenségeim, mert barátaim sincsenek. Mégis örömmel függesztem fel a blogot erre a szűk hónapra, addig olvassátok Ambrus Zoltántól a  Midas királyt, az úgyis százszor többet ér, mint amit én egész életemben összefirkáltam.