Hosszú hétvége van, október 9-e Valencia régió ünnepe, 12. nemzeti ünnep, így a közte levő hétfőt is megkapták szünetnek (és itt nem létezik a szombati bepótolás intézménye). Így kedden megint elmarad az órám, pedig már most péntekre is pótórát kellett betenni. Kevesen voltunk, így Begónia egészen a kezében tudta tartani az eseményeket, megint jött új arc, egy cseh lány, de nem szimpatikus (igen, ilyen is előfordul a csehekkel), rengeteget beszél, az órát az önkifejezése eszközének tekinti, hadar és hadar, mikor fulladva levegőt vesz végre, magas hangot ad ki, hogy aztán a következő szóval ki is eressze a felét és megint fulladjon. Amikor pedig megeresztettem neki a csehtudásom csúcsát („szia, hogy vagy”), spanyolul válaszolt a saját anyanyelvén elhangzó üdvözlésre – ezt a strébert! A szenegáli osztálytársam pedig elkészítette az engem bemutató alkotását, képként egy hosszú szőke hajú lányt vágott ki egy magazinból, nyilván azt gondolta: „fehér spiné, fehér spiné, mind ugyanúgy néz ki”. Winky persze késett, az ajtó résnyi ablakán mutatta meg előbb szemét, majd a mosolyát tartotta oda, aztán megint a szemét, és csak akkor jött be, amikor már elegen észrevették és invitálták. „Primadonna” – vetettem rá egy pillantást, mikor négykézláb kezdett mászni az asztalokon, hogy bejusson egy üres székhez azok őszinte mulatságára, akik padján végigkúszott, mint egy macska. De állj! Mi ez? Most, hogy jobban megnézem, ő nem az, aki szembe jött velem az utcán néhány napja! Az... egy másik, és az azt jelenti... hogy létezik egy másik is, aki legalább annyira szép mint ő! Úristen, ki engedte ezt meg? És mennyien lehetnek? Ha ezt Begónia megtudja, talán még belebetegszik – nézek rá, miközben feltűnően igyekszik ignorálni kis imádottját, majd arra gondol, hogy ezzel talán mégjobban elárulja magát és visszaül a lóra, ami levetette: megint felé fordul, kérdezgetni kezdi, megcsinálta-e a házit, a prezentációt a kedvenc helyéről Saguntoban. A fiút bámulom, miközben szenved a várról szóló szövegével: nem, nem, ő ugyanaz, csak egészen más a fekete-fehér egyenruhában, komoly arccal az utcán, itt mindig mosolyog és szemüveget tesz fel, így a szeme is nagyobb lesz, egészen megváltozik az arca, Babits is megírta: „A természet csak nagy ritkán, véletlenül hoz létre valami elsőrendű szépséget. Az ő céljaihoz erre nincs is szüksége.” És megnyugodva süppedek vissza az óra vontatott unalmába, színezgetem a betűk azon részeit, amik kört zárnak be. Méghogy kettő, elég alázás így is, hogy egy valamire való Don Juant is csak a kínai piacon lehet találni ebben az országban a sok szőrös pocak közt – mulatok magamban frissen kreált viccemen. Aztán a fiú, amilyen körülményesen mászott be a padba, olyan gyorsan illant ki, amikor megszólalt a mobilja. „Biztos a barátnője.” – jegyzi meg Begónia és összeszorítja a száját, majd egyszer nem is bírja tovább és utánamegy, hogy megnézze, holott egészen megszokott a mobillal való ki-be járkálás. Amikor jó idő múlva visszajön, megint elbizonytalanodom: a buszmegálló mögött dolgozó fiú magasabb – vagy csak távol ülök? Ez az ázsiai csapda, így tudtak a koreaiak több játékost kivinni egy név alatt a vébére, majd a szemem az engem jelölő szőke modellre téved a falon.

Mire hazaértem, középkori vásár nyílt az utcánk végén, ami jó, mert nem kellett messzire menni, hogy nézelődjem egy kicsit, az összes árus korhűnek tetsző ruhába öltözve, hatalmas polipokat főztek, árulták az ilyenkor szokásos ásványköveket, szerencsehozó talizmánokat, fajátékokat. És rossz, mert minden reggel tízkor hangos dobszóval nyitották meg (és ilyenkor fel kellett kelni), az utcát beszűkítették az árusok pányvái és egy nagy kartonból készült várkapu az utca bejáratánál, a tömeg tolongott, hogy elverje azt a pénzt, ami a nyaralások után maradt, én meg alig juthattam haza a négy napos szünetben büszkén megszerzett kenyérrel, amit az egyetlen nyitva tartó boltban nyugdíjasokkal közelharcban szereztem meg. Lónyerítés és trubadúrzene szűrődött be az ablakon egész nap és minderre a felettünk magasodó vár nosztalgiával könnyezett néhány szem esőt estére.

Hagyomány, hogy szeptember végén, október elején fesztivállal ünnepeljék meg győzelmüket a mórok felett, minden településen zenével és beöltözve vonulnak a „mórok és keresztények” napján. A saguntoiból (noha három napig tartott) kimaradtam, pedig szerettem volna látni, mindenki azt mondta, ezt nem szabad kihagyni, karnevál, karnevál – ismételgették, és hallottam is a dobszót meg a zenét, de nem tudtam, mi van már megint, érdemes-e kimenni érte, ugyanis mindig rendeznek valamit, ebben a percben is hallom a zajongást és a fojtott zenét a főtérről, valaki pedig mikrofonba énekelt az elmúlt tíz percben, viszont amikor szombaton a „mórok és keresztények” valenciai megrendezésre került, ott volt a helyem. Volt homi néptánc, majd megindult a jó kétórás felvonulás lovakkal, kocsikkal, a kordon elé székeket tettek ki, majd négy eurót szedtek attól, aki leült rá, beöltözött emberek hosszú sorokban majd hosszú szünetekkel, a mórok menete olyan, mint a Disney-féle Aladdin bevonulása, bumm-papa-bumm-papa-bum-papára, bámészkodó tömeg, amilyenben a gyilkos bújkál és Bruce Willis megfeszített karral löki arrébb a gyerekeket és az árusok bódéját. Bár meg kell jegyezni, hogy amíg egy ilyen menet az adott nép büszke harcosaival és gyönyörű nőivel kérkedne, itt – mivel a beöltözést és vonulást meg kell fizetni – nagy többségben aggok haladtak a jelmezekben. Az utolsó fél órában a felhők alját villámok törték meg, de a vihar illedelmesen megvárta, amíg a mór királyi pár is befejezi népe vizitét, hogy aztán mindent elmosson két perc alatt. A nép pedig szűk ereszek alatt ázott bőrig a mulatság végeztével. Vasárnap pedig amíg felmentem a teraszra megnézni a vásárt lezáró tűzijátékot, Robertonak sikerült behoznia a netet (ami azóta el is ment).

De mindegyre Szolnokra gondolok, aminek mindig olyan illata van, mint az őszi ázott avarnak és a tapintása, mint kölyökmacskák langyos, puha hasa, Budapest pedig... aki ott van, utálja, aki nincs, szerelemmel gondol rá, nekem mindig hajnali hidegben dereng, keserű nyelv, száraz torok a kivilágított bérpaloták alatt és könnyű szív, új nap jön, talán ma történik csoda.