Rózsaszín labda volt... Egészen olyan, mint gimiben, a tanárt az első öt perctől utálom és hasznavehetetlennek tartom. Természetesen késve kezdett és az első fél órát felesleges információk ragozásával töltötte. Támadóan indult, „ha valakinek nem lenne ideje házit készíteni vagy bejönni órára, mert sok munkája adódott vagy el kell utaznia [és még vagy 8 példa], szóljon nekem előre, mert nem akarom látni, hogy valaki csak úgy eltűnik, aztán megjelenik, megint eltűnik, nekem meg itthagy negyven oldal esszét, hogy azt meg javítsam ki neki, hát azt!”, aztán megérkezett Winky, az álomszép kínai fiú. Meg kell hagyni, hogy nehéz levenni róla a tekintetet, Zsófi a tanúm rá, ugyanis Winky a Puerto felé induló busz mögötti hotelben dolgozik és nem egyszer utána fordultunk már az utcán. Na, Begónia, a tanárnő is átélte az első látásra szerelmet, ott előttünk, és onnantól kezdve leplezetlenül Winky-ről szólt az óra. Vihogott, mint egy kamaszlány, mindenre az ő neve volt a példa, külön kis műanyag, asztalra állítható névtáblát adott neki, amíg mi a füzetünkből téptünk ki egy lapot, hogy felírjuk rá a nevünk. Winky mosolygott, hozzászokott az efféle reakciókhoz. Mértani pontossággal készített egy lapot, hogy becsúsztassa a műanyag tartóba, Begónia végre hozzáérhetett, megsimogathatta kisfiús perfekionizmusáért. Winky felpattant, körbejárt, hogy mindenkinek felírja a nevét a füzetébe, a szemek várakozva csillantak fel, ahogy közeledett és valaki arcát megsimogatta kíváncsi tekintetével. „Cseszd meg!” – puffogtam magamban és elfordítottam az arcom. – „Ez meg hagyja, hogy emiatt álljon az óra, aminek minden percét forintban fizettem meg...” Aztán elkezdődött a rózsaszín labda dobálása, a hiperaktív ukrán lány kezdte (egyébként Tatyána, de nem illik hozzá ez a név, nem puskini karakter), szerette volna felvenni a versenyt a kiskedvenc szerepéért tudásával, ugyanis Winky igen rock ’n’ roll, viszont spanyolul nemigen tud megszólalni, nem úgy, mint az ukrán lány, csodás kifejezéseket használt, „hegyi túrát tenni”, meg ilyeneket. Begónia Winky felé fordult: „tudod, mit jelent ez a szó? És ez? Te szeretsz hegyi túrát tenni? Nahááát! Miért neem? Ismered a környékbeli hegyeket?” Az ukrán lány rájött, hogy nem lesz képes kiütni a nyeregből a versenytársát, legfeljebb felülni mellé, így lelkesen sorolni kezdi a tájegységeket. A kockákat satírozom be a füzetemben és egy Bonanza szám dalszövegén töröm a fejem, csak a refrén jut eszembe. Végre a fekete fiúkhoz kerül a labda, ők érdekelnek, még sosem voltak fekete osztálytársaim és ők is feltűnően az ellenzék szerepét választották. Az egyik azt mondta, szeret focizni és hopp, a téma újra Winky-nél volt: „És te szeretsz focizni? Hjajj, azt seeem? De azért a világbajnokságot láttad!” Milyen jó is szépnek lenni, ha ennek a fiúnak a képességei fele olyan jók sincsenek, mint akármelyikünknek, egy hónap alatt osztályelső lesz és januárra folyékonyan beszél majd, hiszen ő nem kalandozhat el, a neve percenként kétszer hangzik el és akármi is zajlik az órán, aktívan részt kell vennie benne. Szavakat kell definiálnia, véleményt alkotnia, hallgatnia és megértenie másokat, mert ő is ki lesz kérdezve, és mindehhez mosolygó, támogató arcok veszik körbe, ha hibázik, megsimogatják a haját, nem baj. Szeret majd ide járni, motivált lesz és magabiztos, pillanatok alatt fejlődik majd és a hétköznapi környezetében is mindenki elájul, milyen okos, ami még magabiztosabbá teszi, még jobban motiválja. Belépett egy felfelé ívelő spirálba. Ő Tony. Korábban kellett elmennie, miközben mi egy szöveget olvastunk, amiről később kérdésekre kell válaszolnunk, suta spanyolságával negyvenkor felállt és annyit mondott, „megyek”. Begónia megszédült: „hova??” Winky nem tudta elmagyarázni, így néhány mondatkezdés után csak elismételte, „megyek”. Begónia egy perc alatt elmondta a házit és berekesztette az órát. Ha Winky megy, ő sem maradhat itt a nagy űrrel. „Alig várom, hogy újra találkozzunk!” – kiáltotta az ajtóban eltűnő fiú után.

Hazafelé úton azon gondolkodtam, hogy így, mikor kikerült Winky varázsköréből, mire gondolhat. Úgy húsz ember előtt alázta porig magát az első napján. Azt gondolja, belefér, az ember megadhatja magát az efféle izgalmaknak? Vagy szorongva ébred holnap reggel és az lesz az első gondolata, hogy akármi történik, nem szól hozzá ahhoz a kis beképzelt döghöz?

Begónia bűneihez még azt is hozzá szeretném csapni, hogy könyveket akar velünk vásároltatni. Tankönyvet, munkafüzetet, nyelvtani összefoglalót az első héten és később olvasmányokat. Megkérdeztem, hogy kötelező-e a nyelvtani összefoglaló, mivel nekem van már vagy három az anyanyelvemen. Kikérte magának: ő csak a legjobbat akarja, ő nem kötelez ugyan engem semmire! Megváltoztattam a kérdést: használni fogjuk az órán? – Ő azt nem tudja. Feszültség támadt. Valaki megkérdezte: de a tankönyvet és a munkafüzetet használni fogjuk? Begónia felháborodott: Ő azt sem tudja! Minden tanfolyam egy külön világ! Honnan tudná ő azt most, mi kell majd nekünk és mi nem! – És mennyibe is kerülnek ezek a könyvek? – utalgatott másvalaki. „Fogalmam sincs! – vált Begónia még idegesebbé. – Winky, szerinted mennyibe kerül?” Winky szerint 30 euró körül lehet egy könyv, és be kellett érnünk ezzel az információval, majd legalább tíz perc ment el azzal, hogy Begónia elmagyarázta, melyik könyvesboltban vehetjük meg, mert jövő héten már meg kell lennie. „Azt várhatod” – villantak kelet-európai és afrikai szemek, az angolok, franciák, olaszok lemásolták a könyv címét.