Félreértés ne essék, Begónia nem hebrencs lányka ám. Napi szinten nekiugrik valaki torkának, mert az máshogy mer vélekedni, esetleg valamely hivatalosan is macsó kultúrából való. És korábban visszafogta, de már az sem állíthatja meg, hogy a kis aranyszárnyú pintyecskénk is jelen van. Igen, visszajött, mint Bobby a Dallasba, de őt sajnos nem láthatjuk a zuhany alatt, nálunk azt találták ki a szövegírók, hogy még mindig a jogsijával küszködik, aztán munka után apu minden délután kivitte a világ végére gyakorolni, mégis megbukott (akiszbutusz). Gondoltam, nahát, igazán alárakhattak volna egy vagány kocsit, hogy szélesebb rajongótábort szerezzen a nők körében, de aztán arra jöttem rá, hogy nem, mégis jobb ez így. Ő annak a karakternek a megtestesülése, akinek nem kell jól hangzó országból származnia, márkás ruhákat hordania, magasnak, izmosnak, okosnak lennie, viccesnek vagy különösebben menőnek (múltkor, amikor megsúgtam neki a helyes ragozást, ciccentett, kacsintott és két mutatóujjával mutatott rám, mint valami nyolcvanas évekbeli B kategóriás filmben). A szép elég a lehengerlő hatáshoz, annak üres ragyogása ad teret, hogy felruházza mindazokkal a tulajdonságokkal, amit ki-ki látni akar benne.
Na, de vissza a véres eseményekre. Begónia – bár maga sosem hívná magát így – öntudatos proletár nő, büszke arra, hogy a vezetékneve Martinez, ami azt mutatja, hogy nem nemes, egyetemet végzett, művelt és meg van a véleménye, ami lényegében az értelmiség körében most divatos liberalizmusból áll, indulatos feminizmussal megfűszerezve (eddig akár rám is igaz, tudom én) és antifrankista, királyellenes nacionalizmusból. Szóval mint látni, vannak közös pontjaink és többnyire egyet értek vele, amikor a liberalizmus vagy a feminizmus zászlaja alatt kardoskodik, ott az a baj, hogy kardoskodik. Húsz perc azzal megy el az órából, hogy rekedtre üvöltözi magát, mert valaki azt mondta, hogy „Goyát a világon mindenki ismeri”. Mindent használ, logikus érvelést („Goya az európai kultúra része, a világ már részéről érkezők más tudásbázissal bírnak”), nyilvános megszégyenítést („jó, akkor sorolj fel tíz Goya képet, gyerünk!”), parttalan őrjöngést és csapkodást. Az osztály lapít, a harc egy az egy ellen, az erőviszonyok egyenlőtlenek, az órát nézem, majd Bay Fallhoz fordulok, a szenegáli fiúhoz, akivel egész összecimbiztem, hogy meglett a Tsubasa kapitány első évada spanyolul, szívesen átpasszolom neki, mert hogy látta-e, hogy Forlán a héten olyan Tsubasa kapitányos oldalra ívelős gólt rúgott, de nem akarja magára vonni Begónia figyelmét a dühroham kellős közepén, így csak hümmög.
De Begónia akkor a legrosszabb, amikor politizál. Erre jó teret ad neki, hogy a múlt időt tanuljuk ebben a félévben, pontszerű múltidő (tipikus példa: Franco meghalt), az ahhoz kapcsolódó mondatszerkezetek (pl.: azóta érdekel a spanyol kultúra, amióta Franco meghalt), folyamatos múlt idő (pl.: az emberek a harmadik demokráciát akarták felépíteni) és a kettő vegyítése (pl.: az emberek a harmadik demokráciát akarták felépíteni, de mielőtt Franco meghalt, visszahívta a királyt). Persze senkinek nem ment el az esze, hogy Franco vagy a király mellett lobbizzon (azért egyszer, ha jó kedvem lesz, azért szót fogok emelni Fülöp hercegért és az őrségváltásért). De akkor hol itt az ellenség? - kérdezhetnétek. Az ellenség: Marokkó. Már említettem a barátkozó természetű marokkói fiút. Begónia csak úgy hívja, „maga”, a legkisebb kiejtési hibáért üvöltözni kezd vele, és egyik politikai extázisában nyíltan falhoz állította azt a szerencsétlent, mintha ő lenne a marokkói politikai vezetőség, nem pedig egy egyszerű srác, aki a nyáron elvett egy spanyol lányt, és most ideköltöztek, hogy munkát találjanak, a fiú meg megtanulja születendő gyerekei anyanyelvét. Majd a magányos, ellenfél nélküli harcban elfáradva, Begónia egy perces csendet rendelt el Nyugat-Szahara áldozatainak (háttérinfo erre kattintva).
