Mondom, a ferihegyi biztonság tényleg csapnivaló. A biztonsági ellenőrzés előtt elkérik a személyimet. – Emlékeztetem, hogy a repülőgépre nem vihet fel folyadékot, szúró-, vágóeszközt. Nem felejtett a táskájában vizet esetleg? – Nem! – felelem azt-hiszed-ilyen-hülye-vagyok?? arccal. Aztán beálltam a sorba, ahol átröntgeneznek a táskáimmal együtt. Aztán beugrik: „bazmeg, a kézitáskába pakoltam a fürdőszobát! Két parfüm, testápoló, olló!!” ... Sorra kerülök, megint mondják: – Emlékeztetem, hogy a repülőgépre nem vihet fel folyadékot, szúró-, vágóeszközt. Nem felejtett a táskájában vizet esetleg? – Nem... – rebegem, és már készítem a meglepett arcot, hogy „úristen, mondtam pedig anyámnak, hogy ezeket ne ebbe a táskába csomagolja!!” De semmi szükség rá, átmentünk a táskámmal együtt egy szó nélkül, míg mind a két oldalon mellettem izzadó emberek figyelték, amint szétbontják a poggyászuk és egyesével átvizsgálják a tárgyaikat.
De persze anyám megagykontrollozta a dolgot. Az egész úgy kezdődött, hogy Robertonak (nekem nem) küldtek egy emlékeztetőt, hogy ugye nem felejti, hogy délután kettőkor megy a gépe. A jegyen három óra állt... Egy kicsit kapkodni kellett, valamint azt is ráírták, hogy már csak 20 kilót lehet felvinni. Robertonak 23,5, nekem 25,4 kilós volt a feladandó táskám (miután rájöttem, hogy ha nem hajtogatom, hanem göngyölöm a ruhákat, sokkal több elfér). Mondtam anyámnak, hogy agykontrollozza meg az utasfelvevőt, hogy ezt ne vegye észre. A sorban már igen aggódni kezdtünk, mert a kisasszonyok (főleg az egyik) nagyon szigorú volt, minden plusz kiló után 10 euró, a kézipoggyászt is megmérte, már mondtuk is anyámnak, hogy ne menjen sehova, csak agykontrollozzon, meg aztán vigye haza táskában, amit kipakoltatnak velünk. Erre tessék, az utasfelvevő megszívta a fogát, „kacsintással elmegy” – mondta, és megmenekültünk. És az áldás még a biztonsági személyzetig is eljutott, akik meg a parfümkéimre és ollócskámra kacsintottak, hogy ne maradjak nélkülük a nagy távolban.
Aztán megérkeztünk a dzsungelbe a busmanok közé. A buszpályaudvarra busszal és metróval kellett mennünk, természetesen senkit nem érdekelt, hogy szegény fáradt turisták ilyen nagy bőröndökkel, nyomtak, tapostak, és azt sem mondták, hogy „cseszed, téged még rendesen gyomorszájba se lehet könyökölni, mert elhúzódsz”. A gyerekek kitartóan bőgtek, vagy csak úgy üvöltöztek, mozgólépcső sehol, vagy tíz lépcsőt kellett úgy bevenni, hogy mindkettőnk mindkét keze foglalt, én meg úgy sem tudtam volna megemelni a (már említetten 25 kilós) bőröndöt, ha nincs a másik kezemben egy 12 kilós és a vállamon egy 8 kilós másik. És a sokk még csak ezután jött.
A buszpályaudvaron Roberto megkérdezte, melyik platformról indul a buszunk. „Hát valahonnan a huszadik-huszonötödik körül” – hangzik, a válasz az információtól. Este tíz óra volt, a nap már lement, legalább százötven ember állt a huszadikhuszonötödik körül tanácstalanul, egy-két buszsofőr jár körbe és óbégatja, hova indul majd a busza és takarodjon már mindenki fel rá, mert indulna és még nincs meg mindneki a listáról. A százötvenből nyolcvan nem ért spanyolul. Több busz is megy Valenciába, aminek tízkor kéne indulni. Az emberek egyesével vadásszák az óbégató sofőröket a jegyükkel, hogy az jó-e oda. Néhány turista észrevette, hogy Roberto velem angolul, a sofőrrel spanyolul beszél, letámadják, elvesztem, ott maradok az összes csomaggal a forgatagban. Roberto int, hogy azt hiszi, megtalálta, menjek. „Nem tudok ezekkel!” – üvöltöm át a tömegen. Tíz óra tizenöt van. Néhány busz már indul. Áttöri magát az embereken, megfog két csomagot, én ott maradok a többivel, már nincs hely a csomagtartóban, kerülni kell és az úttesten berakni őket, ahol már a buszok mennek. Sikerül berakni az összes csomagot, a sofőr ideges, üvölt, a biztonsági övem nem működik, már tolat ki, amikor megáll, mert egy család csak most érkezett és futnak a buszhoz az úttesten át. Mögöttem kedves muszlim néni, mennek délre, valami fontos dolog van augusztusban Marokkóban nekik, holnap estére ér majd le Algecirasba, onnan komppal Afrikába. De ott több napot kell majd várnia, mert tele vannak a kompok. Megengedi, hogy hátrahajtsam a székem. Háromtól volt pihenő Saguntoban, négyre Valenciába értünk. Horchatát ittunk és szolnoki pogácsát ettünk három osztrák couchsurfer-rel az első metróig (5.40), itt már voltak liftek meg mozgólépcsők és reggel 7-re megérkeztünk.
