Lassan hűlnek a kövek errefelé.

Nem tudom, hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel. Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok alázat, hogy végig kell menni az úton. (…) én egy vászondarabkával nyomkodom a sebes talpamat, kegyetlenül feltörte Istefanos saruja. Kóré a tüzet piszkálja és halkan dúdol: Míg eljő ama nap, és elmúlnak az árnyékok… (Mészöly: Saulus)

Körbeért egy év, megint elkezdődtek a saguntoi ünnepségek: felnőtt emberek beöltözve játszanak adj király katonát, és hozzá petárdáznak ugyanazokon a napokon, mint egy évvel ezelőtt. Az időjárás is ugyanaz: reggel kabátban is fázni kell, de délre már előkerülnek a miniszoknyák és a strandra készülő családok. Hamarosan jön a mórok és keresztények felvonulása, a középkori vásár, és valószínűleg elkészíthetném pontosan ugyanazokat a fotókat, amiket előző évben.

Elkezdődött az iskola is. Ebben az évben is sikeresen vettem a szintkülönbözeti vizsgát, így középhaladó szintre kerültem. Begónia Brazíliába költözött örökre, helyette Antónia van, aki az előző évben Sancho Panzaként ügetett mögötte; Winky vörösre festette a szép fekete haját és már csak akkor látni, ha kínai kaját rendel az ember (10 euró felett), de akkor házhoz jön a mosolya. Jungyeun, Lucia és Bay Fall lemaradtak kezdő közép csoportban, Jungyeunnal forró csokizni járok, Luciával ócska és drága diszkókba, Bay Fallal meg Barcelona meccset nézni a vasútállomás melletti késdobálókba (tegnap 5-0).

A bár léte felér egy istenérvvel, de hisz' láttátok. Most reggelenként dolgozom ott és hétvégén esténként.

Papíron a kultúrsokk utolsó előtti fázisában vagyok. (http://eletamerikaban.freeblog.hu/archives/2011/02/24/A_kultrsokk_s_a_fordtott_kultrsokk/) És valóban, bár a spanyolok még mindig tudnak meglepetéseket okozni, az esetek többségére már vannak kész túlélési stratégiáim.